I. Szemlér Ferenc versei
Ősz
Ősz van már mindenütt,
sötét szél fúj a távol
tarhomloku hegyekről.
Testvérek ablakából
fogyó kanócok fénye
világít vert utakra
s szegények néznek bambán
a bundás dús urakra.
A pincém még üres,
bár asszonyomnak méhe
új léttől duzzadoz már.
A terhes tél elébe
riadt szívvel igyekszünk
ketten az őszi sárban
s ijedten jut eszünkbe:
hogyan megyünk majd hárman?
Mindenki bűnös itt,
ki gyermeket akar ma!...
És mégis jó e bűn
s a félelemnek karma
oly jólesőn hasítja
testednek lágy szövetjét,
amelybe mély hatalmak
most gyermekünk szövették.
Te félsz, mert vár a kín,
én félek, mert alig van
mit ennünk s hátha ennyi
sem lesz, ha létre villan
az új fény, melyre szörnyű
szelek készülnek fújni...
vajjon lesz barlang, melybe
el bírjunk véle bújni?...
Mert ősz van mindenütt
s üres kamrám és pincém,
ó van-e ily szegény és
ily nyomorult még mint én?!
azt várom, aki lelkem
megőrzi az időnek
s ha jön, tüzet se bírok
rakni melegedőnek.
Mint a sötét rab
Reggeltől estig kenyeret keresek,
szemem és kezem mindennap eresebb,
esténként egyre lejjebb hajlik a hát
s sziszegve érzem nőni a reumát.
Ez nem öregség, ez csak a buta gond,
rossz idegesség érzése, a bolond
világ korbácsa, ami sújt s sziszegő
ütése nyomán vérzik a levegő.
Mint a sötét rab, akiben elapadt
minden erő már, vonszolom magamat,
hétfőtől keddig, szerdától szombatig
s fogy a láz, fogy a vér, fogy a test, fogy a hit.
Amikor kezdtem, a világ ragyogott,
most hogy öregszem, ijedek s vakulok,
egy napról másra fogy a fény!... csupa seb
szájam motyogja... kevesebb... kevesebb.
Szökevény
Jó itt e ritka kis sziget
a sok-sok zaj között,
mik bőgve össze-összecsapnak
mint véres ütközők
egy szegény tévedt vasuti
munkás holttetemén.
Szabad vagyok egy pillanatra.
Minek is vigyem én
a világ minden gondjait?!
Hadd élvezzem, hogy itt
elbújhatok, hogy most e parkban
engem ki sem gyanít.
Megszöktem zord munkám elől.
E csöppnyi lázadás
oly szép, mint óriási tett,
mint valami csodás
hatalmas bősz forradalom
zászlókkal, kürtösen,
miért ily mélyen lelkesülni
nem tudnék már sosem.
Most érzem csak: e kis szökés
milyen sokat jelent,
a titkon bátor szökevény
érezhet csak ilyent,
kinek már mindegy: merre dúl
a véres harc, aki
a béke fehér zászlaját
magának lengeti.
És most felállok. Vissza kell
térnem. A munka tág
és mégis szörnyű börtöne
vár. Vár a vad világ.
De ezt a percet úgy viszem
magammal, mint a rab
viszi keblén a reszelőt
és tudja, hogy szabad.
