Egy láthatatlan égitest, amelyet mégis látunk.

Ha feltekintünk a csillagos égre, úgy látjuk, mintha a csillagok apró lámpásokként - egy hatalmas kupola belső falára lennének kiaggatva. Hogy milyen magasan lehet felettünk ez az égbolt - azt nem igen tudjuk megbecsülni, mert nincs mihez hasonlítani a távolságokat.

A földön könnyen meg tudjuk becsülni, hogy milyen messzi van egy lámpa, mert ismerjük a lámpák fényességét közelebbről vagy távolabbról nézve. A csillagokról azonban nem tudjuk, hogy milyen fényesek a valóságban, bizonyos távolságból nézve és így sejtelmünk sem lehet arról, hogy melyik van közelebb, melyik messzebb.

Hiszen lehet, hogy egyik egészen halványan pislákoló csillag aránylag közel van, mert önmagában is gyenge a fénye, viszont egy nagyon fényes csillag is lehet nagyon messzire, ha távolságának megfelelően aránytalanul nagy a valóságos fényessége.

Nehéz dolog tehát megtudni, hogy milyen messze vannak a csillagok és a csillagászoknak is jó párezer esztendő kellett, amíg ki tudták találni a módját annak, hogy kiszámítsák a csillagok távolságát. És bizony, csodálatos dolgok derültek ki.

Megtudtuk, hogy a csillagok oly szörnyű messzeségben vannak, hogy szinte nem is lehet kilométerekben megmondani. A legközelebbi csillag is olyan messze van, hogy még a villámgyors fénysugárnak is négy esztendő kell, amíg eljut hozzánk, de vannak olyan távoli csillagok is, melyekből sokezer esztendeig van úton a fénysugár, amíg elérkezik a szemünkbe.

A csillagászok a legtöbb csillag távolságát a földi lámpamódszerrel mérték meg, vagyis megfelelő ravaszsággal mindenekelőtt kiderítették, hogy milyen erős a valóságban a fényük, aztán megmérték, hogy milyen fényesnek látszanak.

Mintha például a földi éjszakában látunk messze egy villanylámpát, akkor először tudnunk kell, hogy az mondjuk ötven gyertyafényerejű s aztán megmérjük, hogy ezzel szemben például csak olyan a fénye, mint egyetlen szál gyertyának száz méternyi távolságból. Ebből aztán egy kis szorzással és osztással már könnyű kiszámítani, hogy a valóságban milyen messzire van az a villanylámpa.

De akár egy földi lámpa, akár egy csillag távolságát akarjuk ezzel a módszerrel kideríteni, csak akkor kapunk helyes eredményt, ha a fénysugár szabadon, minden akadály nélkül eljuthat a szemünkbe. Ha közben ködön kell keresztültörnie, akkor már hibás lesz a számítás, hiszen a ködben nem látunk oly messzire, mint tiszta időben.

A csillagászok mindenre gondolnak s ezért azt is igyekeznek kideríteni, hogy a távoli világűrben nincsenek-e olyan ködök, amelyeken áthaladva meggyengül a fénysugár és ezért esetleg rosszul következtetünk a csillagok távolságára. Szabad szemmel nézve az eget, természetesen nem jöhetünk ilyesminek a nyomára.

Meglehet, hogy látunk az égen ürességeket, de ha erős távcsővel nézzük ugyanazt a helyet, akkor az ürességekben is találunk gyengefényű csillagokat. A nagyon erős távcsövekkel vizsgálva, vagy fényképezve az égboltot, úgyszólván minden egyes pontjának környékén találunk csillagot. Szabad szemmel mindössze alig 3000 csillagot tudunk megszámlálni az egész égen, a világ legnagyobb távcsöve azonban százezermillió csillagot mutat meg.

Az ég minden irányában látunk csillagokat, sehol nincs nyoma annak, hogy a csillagokról jövő fénysugárnak valami akadályon kellene keresztülverekednie magát. Az égbolt északi felének pontján találták nyomát a csillagászok olyasminek, ami eltakarja a mögötte levő csillagokat. A Kaszás csillagzat alsó felében egy fényes ködfolt a csillagok közt.

Szabálytalan alakú fénylő felhőnek látszik erős távcsőben s ebben a fénylő felhőben akadtak rá a csillagászok egy furcsa fekete foltra. Amint a képen látjuk, szinte pontos lófej-alakja van ennek a feketeségnek.

Csak rá kell nézni erre a fényképre s látjuk, hogy a fekete lófej eltakarja a fényes ködfoszlányokat, vagyis közelebb kell lennie, mint a ködnek. Tulajdonképpen csak olyan égitesteket láthatunk, amelyek világítanak, vagyis fényt sugároznak ki, ez a fekete lófej viszont alapjában véve egy láthatatlan égitest.

Azért „látjuk” mégis, mert véletlenül egy fényes háttér van mögötte. Hogy miből van, azt természetesen nem tudjuk. Egy fénylő égitestről sok mindent elárul a belőle jövő fénysugár, de ami fekete, abból semmit sem látunk, csak azt tudjuk, hogy van, mert elveszi valaminek a fényét és ezzel elárulja magát.

Az örökké kíváncsi ember természetesen többet is szeretne tudni erről a titokzatos feketeségről s mondanunk sem kell, hogy a csillagászok sem hagyják annyiban a dolgot és mindent elkövetnek, hogy végül mégis csak kiderítsenek valami bizonyosat erről a védtelen messze levő láthatatlan valamiről.