Az orvosi tudomány káprázatos előrehaladása már eljutott addig, hogy az emberi szervezetnek feladatánál fogva legbonyolultabb részével, az emberi agyvelővel is foglalkozhasson. Általános és mindennap használt kifejezés, hogy jóagyú ember, ami alatt azt értjük, hogy okos ember, gondolkozóképes. Ha okosságról, ha gondolatról van szó, mindenki önkéntelenül az agyvetőre gondol, mint az emberi gondolkozás székhelyére.

Régi kérdés, a tudománynak, hogy miképen történik a gondolkozás, hogyan működik az agyvelő. A régi tudományos iskola, ami az embert két alkotó részre, lelki és testi részre bontotta fel, a gondolkozást is a lelki rész egyik megnyilvánulásának tekintette. Ez a tudományos iskola az agyvelőt épen olyan fizikai szervnek tekintette, mint például az idegrendszert és a gondolkozást, mint a lélek működésének egyik megnyilvánulását a testi életen kivülállónak, vagy inkább a fölött állónak tekintette.

Azután jött az a tudományos iskola, amelyik tagadta a lélek létezését, azt állította, hogy az ember csak anyagból áll: Monistáknak, anyaghívőknek hívták ezeket a tudósokat, szemben a régebbi iskolával, amelyei dualismusnak (kettősség) neveztek, miután az anyagon kívül egy, az anyag fölött álló másik alkotórészben, a lélekben is hitt.

A monisták természetesen a gondolkozást is teljesen testi funkciónak tartották és ennek az iskolának egyik uttörő és kiváló tudósa Ernst Häckel azt állította egyik alapvető művében, hogy az állat és az ember szellemi képességei között nincs is olyan nagy különbség, mert a fennálló különbség csak a mennyiségre és nem a szellemi képességek minőségére vonatkozik. Ugyancsak őtőle származik az a mondás, ami úgyszólván alaptétele tett az egész természettudománynak nevezett bölcsészeti iskolának: az ember tulajdonképen nem más, mint a legfejlettebb emlős állat.

Ekkor kezdtek el a tudósok az agyvelő szerepével, mint gondolkozó szervvel komolyan foglalkozni. Eleinte úgy képzelték el a dolgot, hogy az agyvelő úgy képezi, illetve választja ki a gondolatokat, mint például a nyálkamirigy a nyálat, vagy a gyomor mirigyei a gyomornedveket. Ezek szerint az agyvelő lényegében nem lett volna egyéb, mint akármelyik egyéb mirigye a testnek, amely azonban fizikai termékek helyett gondolatokat választ ki.

Csakhamar rájöttek azonban arra, hogy ez az elmélet nem állhatja meg a helyét. Közben az idegorvosok és lélekbúvárok alaposabban tanulmányozták a gondolkozás technikáját és ezen tanulmányozás eredményeképen azt látták, hogy a gondolkozás mint élettani működés mégsem lehet annyira egyszerű, mint a test valamelyik mirigyének váladékkiválasztó működése.

Megfigyelték például azt is, hogy olyan esetekben, amikor az ember nem határozottan és öntudatosan gondol valamire, amikor - ahogy mondani szokták - ez ember szabadjára engedi gondolkozását, akkor az egyes gondolatok valami önkénytelen rendszer szerint kapcsolódnak egymásba. Mindenki megfigyelhette ezt már saját magán is.

Ugy-e mindenkivel előfordult már az, hogy üres idejében elkezdett valamin gondolkozni, tegyük fel valami nemrégen történt eseményről, aminek semmi köze sincs, például az aviatikához mégis azon kapja magát, hogy a világkörüli repülőversenyre gondol. Vajjon mi ennek az oka, hogyan kellett ugrálniok gondolatainak addig, amíg erre a teljesen ellentétes gondolkodási területre tévedtek, holott egyáltalán nem volt szándéka, hogy a repülőversennyel foglalkozzék.

Ezt a lelki folyamatot a lélekbuvárok gondolattársulásnak nevezték el, mert kísérleti úton meggyőződtek arról, hogy akkor, amikor az ember gondolatait így szabadjára bocsátja, az egyik gondolat önkénytelenül egy másikba kapcsolódik és ilyen módon jött létre az a gondolatsor, amely néha, sőt rendszerint egészen ellentétes területre vezet, mint ahonnan kiindult.