Természetesen nemcsak emelőáramlások vannak a légtérben, hanem találkozunk merülő szelekkel is. Amennyire kedveltek az emelkedő légáramlások a vitorlázó pilóták szemében, ugyanannyira népszerűtlenek ezek, gondosan kerülik őket, mert a gép hirtelen magasságvesztését és a repülés gyors befejezését hozzák magukkal.

Miután láttuk azt, hogy az emelkedő légáramlatok alkalmasak a vitorlázó repülésre, kérdés most már az, hogy hol találhatók légkörünkben ilyen áramlások milyen természetűek ezek, mekkora terjedelmük és sebességük és főleg mi által jelzik ezek a magasban repülő pilótának hollétüket és hogyan hasznosíthatók a vitorlázó repülés szempontjából?

Látni fogjuk, hogy a szabad légkörben ezeknek az; áramlásoknak a kiterjedése - habár sokszor igen hatalmas - de mégis korlátolt és véges emelkedő sebességük a vitorlázásra alkalmas zónán belül is változik.

Az emelkedő áramlásban vitorlázó pilóta ha repülését be akarja fejezni, úgy azt rendesen azáltal éri el, hogy elhagyja az emelő áramlás határait és álló, vagy csupán vízszintesen mozgó légtérben siklórepüléssel veszti el lassan magasságát. Ugyanez a helyzet áll elő akkor is, ha kedvező emelő szélben vitorlázó pilóta azt állapítja meg, hogy az elállt vagy természete megváltozott.

Annak az esetnek tehát, amelyet az avatatlanok úgy szoktak jellemezni, hogy „de mit csinál akkor, ha fenn van és a szél eláll, úgy-e akkor leesik?”, így csupán sikló repüléssel való és lassú magasságvesztéssel járó kényszerű leszállás a következménye.

Az emelkedő légáramlások természetesen határaik felé vesztenek emelkedő sebességükből. Az emelő áramlásban felfelé repülő vitorlázó gép ennek felső határához közeledve mindig jobban és jobban veszít emelkedő sebességéből, amint a kisebb emelkedő sebességű áramterekbe jut. Számára elérhető felső határt jelent az az öv, hol az áramlás emelősebessége nagyságra nézve már a gép merülősebességének értékére csökken.

Ha a gép oldalirányban közeledek az emelőáram határaihoz, akkor a jelenség hasonló lesz, csak míg felfelé haladva nem bírja elérni azokat a pásztákat, hol az emelő összetevő kisebb a merülősebességnél, addig oldalt keresztüljuthat ezen a határon, amely egyszersmind a szintben maradás határát is jelenti, eléri a késleltetett siklás, majd még tovább az álló levegőben a siklórepülés légtereit.

Az emelő áramlás elhagyásának ez utóbbi módját gyakran hajtják végre a pilóták akkor, ha távrepülésről van szó, melynek gyakorlati eljárása általában az, hogy valamely emelőtérben nagy magasságot elérve, siklórepüléssel (és az ezzel járó magasságvesztéssel) törnek keresztül vitorlázórepülésre nem alkalmas légtereken a következő emelő áramlásig, abban ismét magasságot nyernek, ezt a játékot állandóan ismételve nagy távolság repülhető be.

Ezek után már lássuk azt is, hogy hol vannak a levegőóceánban ezek az emelő áramlások és mi módon ismerjük fel ezeket? A hajósok könnyű szerrel észlelhetik járművük közegének, a víznek mozgásait és áramlásait, a veszélyes örvényeket, azokat a vízáramokat, melyek hajójuk kívánt mozgását elősegítik, vagy hátráltatják, mert a víz látható közeg és így módot ad erre.

A levegő hajósainak szemei előtt azonban általában láthatatlanok a levegőóceán mozgásai, pedig ennek ugyanúgy vannak áramlásai, ugyanúgy van hullámverése a talajjal érintkező és ahhoz közeleső rétegeiben, mint a tengerek vizeinek a partokon. De a légtér mozgásai sokkal hatalmasabbak, külömbözőbbek és nagyobb fontosságúak a lég, mint a víz áramlásai a tenger hajósai számára.

Ugyanúgy rejthetnek veszélyt magukban mint a víz örvényei, de míg annak áramlásairól a hajósok aránylag csak kevés előnyt tudnak maguknak biztosítani, addig a légjárók mótornélküli gépeikkel hatalmas erőforrásokat fedeztek fel az emelkedő légáramlásokban és bámulatraméltó teljesítményeket hajtottak végre ezek segítségével.

Az emelkedő légáramlásoknak eddig három főfajtáját ismerjük, mégpedig elsősorban a föld felszínének egyenlőtlen volta folytán keletkező emelkedő légáramlatot. Ez alatt főleg szél esetén a hegyoldalak által emelkedésre kényszeritett légmozgásokat értjük, de előállhat ily áramlás például abban az esetben is, midőn a szél különböző felületi súrlódású terep felett halad el.

Második típus a talaj mentén felmelegedő és ezáltal kis fajsúlyúvá váló levegőtömegek felemelkedése a hidegebb és ennek folytán nagyobb fajsúlyú légkörben. A harmadik faja az emelő áramlásoknak a hideg levegőbetörések elején, vagy ingatag állapotú légkor úgynevezett „oldóörvénye” előtt haladó zivatar- vagy viharfrontok emelkedésre kényszerült előárama.

A legújabb megfigyelések szerint még egy negyedik fajtája is van az emelőáramlásnak, - habár ez még felkutatva nincs, - ez éjszaka keletkezik azáltal, hogy a világür hidege folytán a légkör magasabb rétegei erősen lehülnek, ezáltal fajsúlyuk nő és az így nehézzé vált levegő elmerül a melegebb légkörben, ahonnan helyére könnyű és meleg levegő tolul fel. Az így keletkező emelőáramlások azonban csupán nagy, 2500-3000 m-es magasságok felett léphetnek fel.