A bronzkori csörgőtől a hímestojásig 3.
Tompa Ferenc legújabban Füzesabonynál hozott napfényre egy különösen érdekes madárkaforma csörgőt. Annyi bizonyos, hogy Magyarország a leggazdagabb területe ezeknek a bronzkori madáralakoknak. Föltehető, hogy az állatkultusz nagy szerepet játszott itt akkoriban és a madár különösen kedvelt állata, talán éppen szent állata lehetett annak a bronzkori népnek.
Az olvasó itt talán további kérdéseket is vet föl. Miféle nép élhetett itt akkoriban, tehát legalább 4000 évvel időszámításunk előtt? Nem volt-e azonos az a nép az ugor népek valamelyik törzsével, például az ókorban és talán már előbb is nagy kultúrát teremtett szkítákkal, tehát éppen a mi szittya őseinkkel?
Ezt a föltevést még kérdés alakjában is alig merem ideírni. Amit egybevetésekkel megállapíthatunk, azt csak tárgyi néprajzi és folklorisztikai adatok alapján fűzöm hozzá az eddig közölt régészeti anyaghoz.
De térjünk vissza a biai rejtélyes csörgőhöz. Keressük először is a díszítmények megoldását. A lényeges és a madáralaktól elütő díszítmény az a rovátkolt borda, amely a csörgő hátát két oldalfélre osztja és két kis gereblyealak, amelyek a hátát két kisebb és két nagyobb negyedre tagozzák. Ennek a beosztásnak semmi köze a madáralakhoz. Ha mégis ez a díszítés legföltűnőbb része, annak fontos oka lehet. A madárhátnak ez a beosztása a tiszaugi sípon is megvan és föltűnően hasonlít az ugor népek körében ma is használatos ovális varázsdobok térbeosztásához.
A Krohn-féle könyvben 3 bemutatott szibériai samán-dob egy stilizált emberalakkal osztja négyfelé a köralakot (1. kép). A lapp samándobon hasonló beosztás ovális alakon látható (Krohn 26. ábráján). A dobbal való varázslásban apró mozgó tárgyak szerepeltek, amelyek a dobütésre bizonyos mezőben, vagy bizonyos alakok mellé jutottak és ezekből olvasta ki a samán jóslatát.
Ez a varázslás nálunk is divatban volt a legújabb időkig, a javasasszonyok bőrrostát használtak erre a célra. A csörgő maga viszont az északázsiai népek samánkodásával is kapcsolatban van. A samán vagy táltos ruháján, dobján vagy kezében csörgők vannak, ezek kísérik dobszó mellett a samán varázstáncát és mikor a tánc végén révületbe esik, a földön hanyatvágódik, különböző madarak hangját hallatja, mert madarak jelennek meg túlvilági látomásában és azok szavaiból szedi össze jóslatát.
Ha ezeket tudjuk, már elképzelhetjük, milyen nagy jelentősége volt számunkra a madárélet jelenségeinek. Megértjük, hogy ezek a bronzkori csörgők és sípok miért vettek föl madáralakot és így már a kérdéses tárgy jelentőségéhez is közelebb jutottunk. Ha valóban gyermekcsörgő volt, akkor varázslatos jelentősége a rossz szellemnek távoltartására irányult. A madárka nemcsak játék, hanem a gyermeket védő amulet is volt. Lehetett azonban samáncsörgő is tehát a táltos szertartásos zeneszerszáma.
De a biai csörgőről még egyebet is leolvashatunk. A kis keresztek is igézetelhárító jelek. Legalább is ilyen jelentőséggel szerepelnek az újkori babona maradványai között. A körbe rajzolt kereszt a Keleten Kínától kezdve mindenfelé a Nap jegye és keresztvonalai az égtájaknak felelnek meg. A legérdekesebb azonban a biai madárkán a négy gereblyealak. Ezek az ötfogú figurák eredetileg nem gereblyék, hanem a kinyujtott kéz és az öt ujj kezdetleges ábrázolásai.
Újabban La Baume 1 is úgy tekinti, hogy az ilyen „kiterjesztett ujjaknak, a fésű alaknak gyakori jelentkezése úgy magyarázható”, hogy az „a gonosz szellemek távoltartására” törekszik. A fölemelt kéz tehát tiltó gesztus és a varázsló védő jeladása a szellemek ellen. Nem véletlenség, hanem ősi örökletesség, amikor ezt a gesztust hasonló értelemmel a mai életben is használjuk.
Mielke szerint is 2 elhárító jellege van a kiterjesztett kéznek és az azt helyettesítő fésűalaknak. Az ilyen tárgyakat és alakokat általában a szellemek ellen védő, a gonosz igézetet távoltartó jeleknek, szakkifejezéssel apotropeionnak nevezik az etnológusok. Ilyen szellemhárító tárgyak a falusi házormokra kitűzött kopjafák például Háromszéken vagy lófejek Szászországban. Erre szolgáltak a karókra kitűzött ember- és állatkoponyák a természeti népek körében. De maga a tiltó kéz is megmaradt itt-ott. Például Meránban szőlőéréskor deszkából faragott, fölfelé terpeszkedő kezet állítanak tilalomjelnek egy tüskés ággal övezett rúd végére.
A kézalak további fejleménye később vagy a fésű- vagy a gereblyealakhoz vezet át. A fésülés maga is szellemhárító cselekvés. A falusi asszony, mikor váratlan vendég előtt nyugtalanul fésülgeti kisleányát, nem a szépítés célját szolgálja, hanem az igéző szemek ellen védi csemetéjét. A fésűalakot a tiltó kéz emlékeképen ott találjuk az osztjákok függőékszerein, különböző népi dísztárgyakon és többek közt cserépedényeken is.
(folyt. köv.)