A Mt. Wilson-csillagdában végzett megfigyelések tehát azt mutatják, hogy a Tejútrendszeren kívüli ködök nagy, a fénysebességet is megközelítő sebességgel távolodnak tőlünk.

Teljesen észszerűtlen volna azonban azt gondolni, hogy a Tejútrendszeren kívüli ködök éppen csak a mi Tejútrendszerünkkel szemben viseltetnek ellenszenvvel, csak ezt tüntetnék ki a hozzá teljesen hasonló csillagrendszerek között, melyeket mint ködöket észlelünk; azt kell feltennünk, hogy bármely két köd is távolodik egymástól.

Nemcsak tőlünk rohannak el a ködök, hanem bármelyik ködön lévő észlelő is ugyanezt a tapasztalatot szerezné. A világegyetemben egy általános szétesési hajlam érvényesül, amely egyöntetű, minden irányban egyenlő mértékben bekövetkező tágulásban nyilvánul meg, amiből természetesen a földi észlelő csak annyit lát, hogy valamennyi köd tőlünk, a Tejútrendszertől távolodik.

Miképen lehet ezt a meglepő jelenséget a fizika általános elveinek alapján megmagyarázni? Az elméletek legnagyobb része az Einstein-féle általános relativitási elmélet alapján áll és a nehézségi tér Einstein-féle alapegyenleteit alkalmazza a világegyetemre, mint egészre. E szerint a tér minden pontjához, minden egyes időpontban tíz szám tartozik, melyek azt írják le, hogy milyen lesz a kérdéses helyen, a kérdéses időpontban a nehézségi erő, vagyis milyen gyorsulást fog mutatni egy anyagi részecske, mely az illető időpontban az illető helyen van.

Arra a kérdésre, hogy miképen lehet kiszámítani a tér valamely pontjához valamely időpontban tartozó ezt a tíz számot, a nehézségi tér említett Einstein-féle egyenletei adják meg a választ, melyek összefüggéseket állapítanak meg egyrészt ezen számok, másrészt a térben elszórt anyag helyzeti, mozgási és feszültségi viszonyai között.

Ez utóbbiakat illetőleg az elmélet azzal a feltevéssel kénytelen élni, hogy a térnek a csillagászati megfigyelés számára eddig még hozzáférhetetlen részében is nagy vonásokban olyanok a viszonyok, mint környezetünkben a helyi egyenetlenségeket, szabálytalanságokat, ingadozásokat pedig mellőzi, miután ezeket nem lehet a számítások alkalmával figyelembe venni.

Feltesszük tehát, hogy a teret az anyag mindenütt ugyanakkora sűrűséggel tölti be és a mozgási és feszültségi viszonyok mindenütt és minden irányba ugyanazt a képet nyujtják. Einstein elmélete szerint az a tíz szám, mely a nehézségi erőt jellemzi, valamely helyen, valamely időponton, egyúttal ugyanott ugyanakkor a tér görbületi viszonyait is leírja.

Ha a mért távolságok és szögek nem úgy függnek össze egymással, mint ahogy a közkeletű, ú. n. euklideszi mértan tanítja, akkor azt mondjuk, hogy a tér görbült; ha az euklideszi mértan törvényei érvényesek, akkor azt mondjuk, hogy a tér sík. Görbült térben pl. egy háromszög szögeinek összege nem egyenlő 180 fokkal, hanem vagy több vagy kevesebb annál.

A nehézségi tér Einstein-féle egyenletei azt mutatják, hogyha az anyag helyzeti, mozgási és feszültségi állapota olyan, amilyennek azt az imént feltételeztük, akkor a térnek állandó görbületűnek kell lenni, vagyis azok a szabályok, melyek szerint a tér valamely pontjának egy kis környezetében levő távolságok és szögek mért értékei összefüggnek egymással, a tér minden pontjára vonatkozóan ugyanazok. A közkeletű, sík euklideszi tér is állandó görbületű, amennyiben a görbület minden pontban zérus.