1887-88. körül még kevés biczikli volt Magyarországon. Kolozsvárt kerekeztünk már vagy hatan heten. Megelőző években elsők voltak Bartha Gergely, dr. Istvánffy Gyula, Stampa Keresztély. Köztünk volt Kuszkó István is, a ki az athletikai clubnak éltető lelke volt, a kerékpáregyletnek és minden sportnak pennája, szelleme.
Kuszkó Pista küldött volt el engem, talán 1889-ben az öreg Brassai bácsihoz, a száz évet élt encziklopedikus tudóshoz, a ki mindent tudott s a ki száz évnek egyuttal élő tanubizonysága volt, hogy kérdezzem meg tőle, vagy a mint ti ujságirók mondjátok: „intejuholjam” vagy „interjuvoljam” meg, mit tud arról a magyar tudósról vagy a csinálmányáról, a ki a mult század végén bicziklit készitett? Mert ennyit hallomásból hallottunk volt mi akkortájt Erdélyben.
Én hiven interjuholtam. A rettenthetetlen tudós az ő kifogyhatatlan kritikus modorával, a mint a három momentumbol álló kérdést kiejtettem, azonnal igy válaszolt: „Először is nem tudós, hanem zseni, másodszor nem a mult század végén, hanem a jelenszáz (nem szerette a század szót használni ilyen értelemben) elején s harmadszor nem bicziklit, hanem tricziklit csinálta!”
Aztán felhagyva a leczkéztető kritikával, elmondta barátságosan, hogy igenis Bolyai Farkas marosvásárhelyi tanár, mint mathematikus eléggé európai hirü tudós, a 20-as és 30-as évek között saját kezével készitett, fából faragott egy tricziklit s azon saját maga hajtásával utazott is Marosvásárhelytől Bonyháig (mintegy 50 kilométer), minek akkor igen nagy hire volt: de csak egyszer, többet nem ment vele. Talán nehézkes volt s tökéletesítésén nem fáradott. „Ezt biztosan tudom; többet nem tudok erről a históriáról” – végezte beszédét a nagy Brassai Sámuel.
Én pedig ebből a históriából tovább fűzöm mondanivalómat.
A Kolozsvári Athletikai Club II. évkönyvének 99. lapján Kaszás István, a „Kerékpár Sport” első megteremtője, a kerékpár feltalálásáról felsorol egy pár nevezetesebb adatot. S ettől nem elütőleg lapod legközelebbi, 17. száma is közöl czikket a kerékpár fejlődéséről.
Ott van Drais báró (egyiketek sem mondjátok miféle nemzetbeli), Johnson angol kocsigyártó és Michaux franczia. De Drais és Johnson kerekei között még csak egy rud volt s arra ülve, a lábbal a földet kellett rugdosni, hogy forogjon a kerék, s a czikkek szerint Michaux franczia csak 1867-ben látta el a kerék tengelyét forgattyukkal, hajtótalpakkal, gummiabroncscsal stb.
Bolyai Farkas magyar tudós, az ő tricziklijét 1820 és 30 között nem a föld rugdosásával mozgatta több kilométeren keresztül!
Br. Drais Károly (1785-1851) karlsruhei erdész, német embernek kell lennie, 1814-ben tette az első ünnepélyes rugdaló próbát. 1893-ban a Karlsruheban emlékszobrot emeltek neki.
Bolyai Farkasról (1775-1856) azt mondja a szükszavu Pallas Lexikon, hogy mechanikai kérdésekkel is szivesen szeretett foglalkozni. Szigoru szakszerüséggel utána veti: „Nagy feltünést keltett Draisineje is.” Punktum. Eddig hányan tudták, hogy mi az a Draisine? Én legalább most negyven esztendős koromban tanultam meg.
Többet mond a „A két Bolyai” cz. könyv (Marosvásárhely 1897.) derék irója, Bedőházi tanár egy jegyzetben, többet, mint az intervivolás, de mégis keveset. „Néha apróbb szenvedélyek kötik le, kertészkedés, kemenczerakás, stb. s oly tüzzel adta magát adta magát az ilyesmire, mintha életfeladat lett volna.”
„Az önhajtotta szekeret, Draisine – mondja a jegyzet – már hatvan év előtt feltalálta. A harminczas években pedig volt kocsijának darabjaiból egy sajátságos szekeret készitett, elébb három kerékkel; később azonban négykereküvé változtatta át. Kerekei a tengelyekkel együtt forogtak. Alakja olyan volt, mint egy kis pavilon, hátul az ajtóval, hogy elragadtatás esetén ki lehessen szökni belőle. Volt benne asztal, szék, sőt egy kis kályha is kéménynyel.
E kocsijával csak egy nagyobb utat tett meg Bonyhára, meglátogatva gr. Bethlen Ádámot. Hazajövet azonban kényelmesebbnek tartotta a gróf kocsiján vitetni vissza magát. Azután csak kisebb utakat tett. Ezzel ment fürödni, vagy tavasz estéken kirándult a nagy erdőre, hol a míg lovai a füvet harapdálták, ő kinyitva szekérlakának ablakait, szitta az üde levegőt, majd pedig asztala mellé ülve jegyezgette le gondolatait.
Egy alkalommal hazatértekor a hüvös tavaszi éjszakára befűtött kemencze kigyult az utczán. A tüz-kiáltás riasztotta fel merengéséből, kiugrott szekérszobája ajtóján az odagyült emberekkel a tüzet eloltva, nyugodtan hajtott haza.”
Eléggé sajnálom, de akkor nem volt elég eszem hozzá, hogy megkérdeztem volna Brassaitól, s ő sem mondta, Bedőházi könyve sem írja, hogy Bolyai vajjon a lábával hajtotta-e a tricziklit, vagy a kezével, mint most a vasuti sineken szaladgáló kézi masinát. Akárhogyan hajtotta, mindenképen tökéletesebb volt mint a Drais- és Johnson-féle földrugdaló kerék. Egyik sem tanulta a másiktól. Mindenkinek meglehetett rá a saját intentiója.
Bolyai tanult a jenai és göttingai egyetemeken, miért ne hallotta volna hirét Draisnek? Sőt találmányát is ismerhette, de a mit sem Drais, sem Johnson, sem Michaux még nem csináltak volna meg, azt egyiktől sem vehette. Hiszen, hogy azok sem kaptak tőle semmit, de hogy a lángeszü Bolyai mindeniknél önállóbb, s hogy a magyar szellemnek van inventiója, az bizonyos.
Nos, mindebböl egyelőre csak azt a kérdést vonom ki, hogy míg Draist, Johnsont és Michauxt tengeren innen, tengeren tul emlegetik: hol láttad, vagy hallottad szóban vagy írásban a Bolyai nevet a nagy sportnak, vagy a szükebb biczikli-sportnak mezején?
Bizony, pipogya a magyar.
