A tempó múltja és jelene

A történetírás apja, a világjáró Heredotos szerint a főniciai ember volt az első, aki megkísérlette, hogy a víz urává legyen, aki vízbe esvén, a hal mozdulatait utánozva evickélt.

Tehát, ha ez igaz, akkor az első „tempó” nem a négylábúak úszásának utánzására volt, hanem a víz lakójáé a halé. Hogy ez milyen volt, azt egyáltalán nem tudhatjuk, mert későbbi feljegyzések szerint más őskori népek kutya-módra úsztak. Ezt a módot ismerjük most is, hiszen nálunk falun mindenki így úszik, sőt vasárnap fővárosunk uszodáiban is láthatunk elég ilyen úszót.

Ez a kutya-úszás, sajátkép az összes négylábúak úszási módja abból áll, hogy az úszó kezeivel egyszerűen kapálódzik, lábaival pedig rugdal hátra, de lábait nem húzza a hasa alá, hanem kissé kiemeli lábait a vízből és belerugdal ismét.

Ebből a primitív és cseppet sem kiadós úszási módból azonban, amint látni fogjuk, valami egészen más és pedig igen jó tempó fejlődött.

A görögök és rómaiak nem használták a tökéletlen kutya-tempót, hanem a mellúszással úsztak, mit joggal neveztek béka-úszásnak, mert csakugyan állat úszásához hasonlítható leginkább. Ez a tempó napjainkig fenmaradt, de hogy miből fejlődött a főniciai hal- vagy kutya-tempóból-e, azt nem tudhatjuk, de valószínűleg egyikből sem, hanem teljesen önállóan keletkezett a béka úszásának utánzásából. Hogy első művelői a görögök voltak-e, azt sem tudhatjuk, de hogy úgy ők mint a rómaiak, így úsztak, az bizonyos, azt képeinken is láthatjuk. Ez a mód annyira elterjedt egész nyugaton, hogy még napjainkban is így úszik legtöbb ember. Leírását ennélfogva nyugodtan mellőzhetem.

Egészen 1873-ig nem is ismertünk más módot, de akkor Angliában egy úszó, különös, némileg a kutyaúszáshoz hasonló tempóval kelt feltűnést.  Ez azóta több és kevesebb változtatással elfogadott verseny-tempója a világnak, ezért ezt és ennek válfajait óhajtom bővebben ismertetni.

A váltott karral való úszást, mint már említettem az indiánok, Kelet-Amerika, Nyugat-Afrika és Ausztrália népei ismerték és használták. Európába a hajósok és valószínűleg a spanyol matrózok hozták be, erre mutat legalább az, hogy spanyol- vagy matróztempónak is nevezték. Jelenleg leginkább Angliában és nálunk terjedt el.

Angliában állítólag egy angol úszó J. Trudgen hozta be 1873-ban Trudgen általános feltűnést keltett gyorsaságával. Karjait felváltva kiemelte a vízből és félkörben feje fölött előre hozva a kiindulási helyzetbe, kinyújtott karral úgyancsak félkörben húzott egyet maga előtt a vízben, míg karja ismét a víz színével egyirányba jutott. Ekkor ismét az előbb leírt módon a másik karjával húzott, míg az előbbit a vízen kívül előre hozta a kiindulási helyzetbe. A váltott karral történő húzás kiadós volta csakhamar közismert dologgá lőn. Egy előrevívő mozgás (t.i. a két karnak egyszerre való széthúzása a test előtt) helyett a váltott karral való húzás folytonos előrehaladást előidéző hatása nyilvánvaló.

Lábtempója minden kartempóra egy rugásból állott, mely egészen olyan volt, mint a békatempónál: has alá felhúzott páros lábbal való kirugás. Trudgen után Angliában még most is Trudgen-strike-nak nevezik.

Nálunk először Balogh Hugó úszott ezzel a tempóval a 90-es évek elején. Módosította a tempót annyiban, hogy minden két kéztempóra vett egy lábtempót, mivel az egy kéz-, egy lábtempó a tulajdonképeni matróztempó által ide-oda forgolódás, hempergésszerű mozgás jött létre, ami akadályozza a gyors úszást. De hosszútávra is alkalmasabb így minden körülmények között, mert sokkal nyugodtabb. Hosszútáv-úszóink lassankint mind átvették ezen módosított matróztempót és elneveztetett „magyar tempónak”. Később kb. 1896-ban Balatoni (Gräfl) Károly próbálta meg, hogy csak négy kéztempóra vett egy lábtempót és azt találta, hogy ez még jobb mint kettőre egy.

Az ugyanis már régen észrevették úszóink, hogy a lábnak a has alá húzása nemcsak a mozgásban szűl „holt pillanatot”, de akadályozó, visszatartó hatással van az előrehaladásra, Balatoni Károly e körülményen óhajtott segíteni és így módosított tempóját – négy kéztempóra és egy láb – összes hosszútáv úszóink elfogadták és ma is ezt használják.

Megjegyzendő még, hogy a Trudgen-strike-nál az úszó karjai mereven ki vannak nyújtva, úgy húzás mint előrehozás alkalmával, nálunk könyökben behajlított karral történik, mert azt tapasztaljuk, hogy így sokkal nagyobb erő fejthető ki és nem olyan fárasztó.

Nálunk a matróztempóból még más is fejlődődött. T. i. épen a fenti okok miatt rövidtáv-úszóink is iparkodtak valami változtatást tenni a tempón és ez sikerült Gräfl Ödönnek, aki egyszerűen úgy oldotta meg a kérdést, hogy egyáltalán nem vett lábtempót. Így a lábmozgásból az akadályozó mozgás hatása elesik mely pedig rövidtáv-úszásnál annyira érezhető volt, hogy a lábtempó előremozgató hatását a hátrarúgás eredményét teljesen lerontotta. Így tehát Gräfl pusztán karral próbált úszni és sikerült is neki először folyóvízben felfelé, ahol a lábakat amúgy is felveti a víz, később állóvízben is.

Ma is így úsznak összes sprintereink és büszkék is lehetünk rá, mert ez a lábtempó nélküli úszás kizárólag magyar találmány, Magyarországon kívül sehol sem ismerik.

Tavaly, midőn legjobb sprinterünk Halmay Zoltán Bécsben, Anglia egyik legkitűnőbb úszóját Jarvist győzte le 100 yardon; általános csodálkozást keltett a magyar fiu lábtempó nélküli úszása.

Angliában a Trudgen-stroke-ból és régi mellúszásból 1873 óta két különböző úszási mód fejlődött.

Először már a melltempóval úszók észrevették, hogy gyorsabban juthatni előre, ha oldalt és nem hason fekszünk a vízben. Ilyenformán a kartempó az oldalfekvés folytán némi változáson ment keresztül. A húzás ugyanis inkább a test mellett lefelé vele majdnem párhuzamosan történt, nem pedig előtte. Midőn pedig Trudgen váltott karral való úszásának előnyei közismert dologgá lettek, az oldalfekvésben úszók egyik karjukat kiemelték a vízből és vízen kívül húzták a kiindulási helyzetbe. Egyszersmind váltott karral kezdtek úszni és oly módon, hogy a vízen fekvő oldalukon levő karjukkal víz alatt végezték azt a mozdulatot, mit a másikkal a leírt módon vízen kívül. A húzás tehát itt is felváltva történik, de csak az egyik kar emelkedik ki a vízből. A lábtempó maradt a régi neveztetett tempó oldal vagy felsőkar tempónak. Nálunk angol tempó néven ismerték ezen úszást. Meg kell még említenem, hogy a tempónál a húzás nem történik teljesen nyújtott karral, mint a Trudgen-stroke-nál, hanem könyökben kissé befelé hajlítva úgy, mint ahogy mi úszunk a mi magyar tempónkkal.

Mint nálunk, Angliában is észrevették a lábmozgás tökéletlen voltát és iparkodtak valamivel módosítani és hátrányait kiküszöbölni. Míg nálunk ez csak részben sikerült, egyrészt a lábtempó teljes elhagyásával, másrészt a rúgások számának korlátozásával, addig Angliában sikerült a lábmozgás problémáját teljesen kielégítően megfejteni. Az elmult évtizedben E.T. Josen volt az, aki az új lábtempót feltalálta.

Neveztetett az „Northern-stroke” vagy „Lancashire-kick”-nek (Északi húzás v. lancashire-i rúgás). Nálunk ez a lábtempó úgy szólván teljesen ismeretlen, csak néhány kiváló úszónk ismeri, kik Jarvistől látták.

Bár e tempónak a mienktől, jobban mondva a régitől teljesen elütő mivolta igen megnehezíti annak megértését, mégis megkísérlem megmagyarázni. E tempónak legnagyobb előnye, hogy a régi tempó hátráltató mozgása, t. i. a lábaknak a has alá húzása teljesen hiányzik és ezzel ellentétben minden mozdulata, pozitív eredményt ád, azaz előrevisz.

Hogy jól elképzelhessük, gondoljunk egy angoltempóval úszó egyént, azaz aki oldalt fekszik a vízen. Lábai közül az egyik a víz színéhez képest alól, a másik felül van. A mozgás nagyjából leginkább egy olló szárainak mozgásához hasonlít, amennyiben a lábak két egymással párhuzamos síkban mozognak és pedig felváltva. Kiindulási pontnak az egymás mellett egyenesen fekvő lábszárakat vesszük. Induláskor a felső lábbal előre rúgunk – azaz a mozgás iránya olyan, mint járáskor a kilépésé – térdben a láb kissé be van hajlítva, ugyanekkor az alsó láb hátrafelé mozdíttatik.

Ha a felső lábbal kb. 45 szögnyire előrerúgunk és ugyanezt megtettük hátrafelé az alsó lábbal, akkor a felső lábbal rúgunk hátra és az alsóval előre s így folyton tovább. Hátrarúgáskor a lábat, különösen az alsót térdben erősebben hajlítjuk be, mint előrerúgáskor. A rúgás kifelé a felső lábbal mindig legyen erőteljes és midőn visszafelé mozgatjuk, egészen a kiindulási pontig gyöngébb, azon túlismét erős, az alsó lábbal pedig megfordítva.

E tempónak előnyei igen nagyok, mert míg a régi tempó egy-egy egymástól különálló lökésből állott, melyek közt az egyes pauzák nemcsak előre mozgást nem idéznek elő, de hátráltatták azt, addig ennél minden mozdulat csakis előre vivő, semmi negatív, azaz előremozgást nem eredményező nincs benne. Ugyanazt érjük el vele, amit a váltott karral való úszásnál: a mozgató momentumok folytonosságát.

Eleinte talán szokatlan és furcsa is, sőt kételkedni fogunk benne, de ha kissé gondolkodunk, eszünkbe fog jutni, hogy a hal farkának csapásaival ugyanezeket a fönt leírt mozgásokat végzi. Próbálgatni kell és csakhamar rájövünk fortélyaira, mit a leírás nem adhat elég hűen s ezért nem ajánlhatom eléggé hazai úszóink figyelmébe.

Annál inkább ajánlatos volna ez, mert így, ahogy én leírni megkísérlem, csak az angol tempónál használható és a mi magyar tempónknál, mivel mi hason fekszünk, nem igen lehet használni, de ha kipróbáljuk, talán némi változtatással lehet. Annyi bizonyos, hogy a világ legjobb hosszútáv-úszói ezt a tempót használják és fényes eredményeket értek el vele máris. Ennél a tempónál tökéletesebbet alig ha fognak már kitalálni.

Bossányi Andor