A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság meghívására Babits Mihály Erdélybe készült. A román kultuszminisztérium azonban az irodalmi körutat betiltotta. E betiltásról a kolozsvári Keleti Ujság Dsida Jenő tollából vezércikket közölt "Hídverés, vagy hídrombolás" címen. A vezércikk így szól:
"Értelmetlen és fájdalmas csodálkozással állunk a kultuszminisztérium különös döntése előtt, mely eltiltja tőlünk, erdélyi magyaroktól Babits Mihályt. A székelyfővárosi Kemény Zsigmond Társaság hívta meg dobogójára a magyar irodalom e nagyságát. A buzgó irodalmi társaság hetek, hónapok óta készül boldog izgalommal a pillanatra, mikor vendégeként üdvözölheti őt, akit vendégül láthatni nemes öröm és kitüntetés.
Nehéz beletörődni, hogy a napipolitika rosszhiszemű gáncsvetése, sanda gyanakvása és indokolatlan bosszantani-akarása elrontotta a szép ünnepet. A szellemi gazdagodás édessége helyett megint csak a csalódás keserű orvosságát nyujtják felénk, hogy gyógyuljunk ki már végérvényesen a lelki megbékélés és kultúrközeledés időszerűtlen vágyából.
Akkor is nehéz volna szó nélkül haladni el a rosszul értelmezett szigor e balga ténye mellett, ha a miniszteri tilalom olyasvalakire vonatkoznék, aki a politika porondján is forgolódott, vagy valamilyen gesztusával valaha is nemzeti érzékenységet sértett volna. Mert még ilyen esetekben is el lehetne képzelni olyan udvarias gondolkodást, mely nagylelkű engedményeket tesz az erdélyi magyarság tisztán szellemi és irodalmi szomjuságának.
De Babits Mihályról van szó, akinek fogalommá vált neve nemcsak a magyar irodalom, hanem sokak szemében az európai irodalom fogalmával is azonos. A világháború tomboló zajában a békét hirdette ő és szelíd lelke nem egyszer a próféták haragjával támadt az úszító álapostolok ellen. Gazdag lelke magába gyüjtötte Európa minden népének minden forrását, hogy bőséges Nilus-áradással termékenyítse meg a magyar szellemiség humuszát. Európát adta a magyarságnak és magyarságot adott Európának.
Nagy életművének mintegy betetőzéséül most fejezte be a világirodalom legnagyobb és legizgalmasabb esszéjét: "Az európai irodalmi történeté"-t. A földkerek bármely országában meleg szeretettel s a szellem fejedelmeinek kijáró hódolattal fogadnák őt, csak nálunk utasítják vissza kincseit, mint nem kivánatos gazdagságot. Mintha csak azt mondaná a szűklátókörű elfogultság: Mire nekünk Európa? Mire nekünk kultúra?
A tilalom megbotránkoztató tényéből lehetetlen el nem jutni arra a kényelmetlen megállapításra, hogy a román-magyar kultúrközeledés gondolatának hangoztatása nagyon egyoldalú, nagyon szánalmas és naiv kisérletezés volt a gyengébbek részéről. Azon az oldalon, ahonnan a kezdeményezésnek tulajdonképpen el kellett volna indulnia, sohasem talált komoly támogatásra.
Amíg politikai motívumok is szövődtek a kultúrközeledés problémájába, még fennállhatott a jóhiszeműeknek az a reménysége, hogy a tiszta irodalom és művészet síkján mégis megtörténhetik a találkozás. Ez, ami most következett be, nemcsak az eddig felépült "hidakat" rombolta össze, hanem a jövőhöz fűzött jóhiszemű ábrándokat és illuziókat is. Keserű a csalódás, de hasznos és tanulságos.
És még valami kinálkozik kimondásra ebből a szomorú alkalomból. Babits Mihály minden tilalom ellenére is köztünk él. Senki sem tilthatja el őt tőlünk. Sem őt, sem társait. A magyar szellemi egység nagy épületének falain sem támadhat repedés soha."
Ugyanebből az alkalomból Szentimrei Jenő a Brassói Lapok hasábjain nyílt levelet intéz Isac Emilhez.
Dsida Jenő
