|
Ki kormányozza a választások után Angliát
London, november 3.
A munkáspárt 550 jelölttel indul a harcba s valószínű ugyan, hogy 58 mandátumának számát megduplázza, de Anglia politikáján alig változtathat a, hogy a kormány nem 448 hanem csak 400 képviselővel vonul be a alsóházba. Ez a majdnem-bizonyosság, a kormánypárt rendkívüli fölénye az oka annak a még Angliában is páratlan nyugalomnak, amellyel a pártok, s a közönynek, amellyel a választók a meginduló korteshadjáratot figyelik. A választások számbeli eredményeinél sokkal erősebben érdeklik az angol közvéleményt a személyi változások, amelyek a választások után alig lesznek elkerülhetők. MacDonald és fia, akik párt nélkül képviselték az angol proletáriátust a Nemzeti Kabinetben, nem igen maradnak meg a kormányban, helyüket részben az ifjú konzervatívok, részben a szélső jobboldali „die hardok” vezetői foglalják el. Az angol politika illogikus természetére jellemző, hogy ez a két, világnézetében és politikai célkitűzéseiben annyira elütő csoport egyidőben nyer erősebb részt a birodalom kormányzásában s ezzel a két szélsőséges áramlat kiegyenlíti egymást.
Az ifjú konzervatívok legifjabb tagjuk a 22 éves Lord Duncannon a mult évben lett nagykorú s csak most léphet fel jelöltnek, a frontharcosok és a háború utáni ifjú nemzedéket képviselik, radikálisabb világnézetűek, mint nagyapáik korában a munkáspárt első politikai vezérei, gyűlölik a diktatúrákat, a szertelen fegyverkezést, amely romlásba dönti az európai államokat s a könyörtelen adópréssel elszegényíti az angol birtokososztályt. A „die hardok”, élükön a még mindig fiatalos és lendületes Churchillel ugyanúgy gyűlölik a diktatúrákat, mint fiatalabb elvtársaik, de harciasabbak és nacionalistábbak s Anglia rohamos és gyors felfegyverkezését követelik. S a munkáspárt? A munkáspárt lendületét letörte a belső viszály, amely évek óta fokozatosan gyengíti az angol proletariátus képviselőit. A választási harcban ádáz haraggal fordulnak egymás ellen a macdonaldisták, a hivatalos munkáspárt, Attlee őrnagygyal az élén és Maxton, I. L. P.-je, a független Munkáspárt, amelyből most a választások küszöbén vált ki és csatlakozott a kommunistákhoz a forradalmárok csoportja. MacDonald mandátuma se biztos, mert a seahami skót kerületben, Shinwell, a fiatal szocialisták egyik legkitűnőbb szónoka veszi fel ellene a harcot. A munkáspárt új vezetője. Attlee őrnagy, régi szocialista, kiváló katona és tehetséges szervező, de nincs meg az a tekintélye, befolyása és szuggesztív ereje, mint elődeinek a párt élén, s a most lezajlott községi választások megmutatták, hogy az angol munkás nem pártember, nem köti magát a szakszervezet jelöltjeihez, hanem úgy szavaz, ahogy azt angol lelkiismerete diktálja. Már pedig e pillanatban a külpolitikai kérdések a döntők Angliában s a külpolitikában alig van különbség a konzervatívok és a munkáspárt programja között. A munkáspárt magasabb munkanélkülisegélyt ígér, nagyobb közmunkákat, de abban, ami minden angol embernek fontos, megegyezik a két szembenálló párt: az európai békét mindenáron meg kell őrizni, ha szükséges, milliós fegyverkezések árán is. Anglia nem tűrheti, hogy bármely európai hatalom, diktatúra vagy nem diktatúra, a saját akaratát erőszakkal rákényszerítse másokra. Anglia nem ejtheti ki kezéből a humanizmus és az emberi szabadság zászlaját. Ha az angol munkáspártnak sikerül mandátumai számát megdupláznia, ennek a konzervatívok csak örülnek, mert ez még keményebbé acélozhatja Anglia békepolitikáját.
|