Gide levele

Mi sem jellemzőbb a francia irodalmi körök intellektuális igényességére, mint a Gide politikai kiállása körüli publicisztika. A cikkek javarészt tárgyilagosak, Gide motivumait firtatják, igyekeznek magatartását megérteni. Miután nemcsak Gide-ről van magas véleményük, hanem az erkölcsi elhatározások méltóságáról egyáltalán, mellőzik a lélektani magyarázatokat. A francia intellektüell különben is idegenkedik mindentől, ami irracionális s csak azokban a tényekben nyugszik meg, amiket értelmével akceptálni tud.

Már Descartes szükségesnek találta beszámolni Discoursjában arról az értelmi processusról, amely a gondolkodás feltételeinek kivizsgálására kényszerítette, mint ahogy Pascal is értelmét szegezte szembe a végtelen tér némaságával s még akkor is élesen és világosan fogalmazott, amikor kénytelen volt az értelem tehetetlenségét megállapítani. A francia regény mindig az értelem síkjára vetiti s ott játszatja le az érzelmi konfliktusokat; eleinte problémákká élezve, elnagyoltan, később azzal az elmélyedő türelemmel, amivel például Fabre a rovarok életét figyelte.

Proust már mikroszkopikus pontossággal ábrázolja az érzelmi élet imponderabiliáit, rendbe szedve, amit a benyomás és az emlékezés, egymással keveredve, összekuszál. Valéry még az ihlet sugallatát is elutasítja az értelem méltóságának nevében, illetőleg kényszeríti judiciumával, hogy az általa akart formát öltse magára. Az a bizonyos "francia világosság" tehát nem kevesebb, hanem több a homálynál: felkutatott és átvilágított homály.

Gide, a regényíró, az egymást fékentartó ösztönök fonák dinamikáját emelte fel a tudat világosságába s tette általánosan érthetővé, csermelytiszta fogalmazásban. Természetes tehát, - akármennyire lelkesedett is Gide még nemrégiben az előreláthatatlan cselekedetekért - hogy a maga esetében nem hivatkozik az acte gratuit megmagyarázhatatlanságára, hanem súlyt helyez arra, hogy mai álláspontját emberi és írói fejlődésének szükségszerű következményeként állítsa be. Mint fanatikus individualista, akinek életműve állandó tiltakozás az egyén akciószabadságát bénító konvenciók és intézmények ellen, meglehetősen nehéz olyan fejezeteket, vagy akárcsak mondatokat találni írásaiban, amelyek a kollektív világfelfogás mellett szólnának.

Gide új közönsége - a kommunista fiatalság - persze naív rabulisztikával azt olvassa ki Gide írásaiból, illetve azt olvassa beléjük, amit hallani akar s ami ellen Gide, hitbuzgalma ellenére, tiltakozni kénytelen. "Ma egy fiatal cseh kommunista keresett fel, aki Prétextes című könyvem néhány lapjáról (nemzeti érzés és irodalom; Ricardo elméletével kapcsolatban) azt mondta, hogy tisztára marxista szelleműek.

Annál jobb. Úgy legyen. De jobb szeretnék úgy marxista lenni, hogy én magam ne is tudjak rólať - jegyzi be naplójába 1934 augusztus elsején. Nem utasítja vissza kereken a belemagyarázást; látszik, hogy szeretné, ha a cseh ifjúnak igaza volna. (A Prétextes, első tanulmánykötete, 1907-ben jelent meg!) Egy évvel később - ma - már maga is azt állítja, hogy kezdettől fogva érdeklődött a szociális problémák iránt; s ha ez így van, annak feltétlenül nyoma kell hogy legyen írásaiban, akármennyire anarchikusan-artisztikusak is azok. Gide így nyilatkozik erről Jean Schlumbergerhez intézett levelében:

---

Páris, július 4.

"Azt állítod, hogy én kongói utam alkalmával, 1925-ben eszméltem rá a társadalmi rend igazságtalanságára. Ez nem egészen így van. Ha egyszerűen, csorbítatlanul közzétettem volna az Amyntas-szal egyidős jegyzeteimet és útinaplóimat (1893-tól 1896-ig), mint ahogy kongói útinaplómat nyilvánosságra hoztam, vagy hogy pontosabb legyek: ha mindazt megrögzítettem volna feljegyzéseimben, ami akkoriban foglalkoztatott, mindenki láthatná, hogy például a gafsai foszfátkitermelés kezdetei s az az alattomos és módszeres eljárás, amivel a C. bank megkaparintotta az arab kisgazdák földjeit... egyáltalán nem érintett közömbösen.

Dehát! nem tartozott rám. Szégyenletesnek tartottam volna, hogy mint művész, ilyen parlagi dolgokra vesztegessem a tehetségemet. Nem tartottam rá illetékesnek magamat. Akkor ugyanis még nem tudtam, hogy a legfelháborítóbb igazságtalanságok sem érdeklik azokat, akiket nem érintenek közvetlenül.

Akkoriban még én is esküdtem a "szakemberek"-re, a technikusokra, közgazdászokra, szervezőkre (s háborús időkben a tábornokokra); azt hittem, hogy értik a dolgukat, bíztam bennük; azt hittem, hogy ami engem megbotránkoztat, az őket még fokozottabban botránkoztatja meg s hogy sokkal hivatottabbak nálam megtorolni és jóvátenni a visszaéléseket, a zsarolásokat, igazságtalanságokat és tévedéseket. Kétségbeejtően szerény voltam s még nem jöttem rá, hogy ha csupán a meglopott kiáltja a Ťfogjátok megť-et, valószínűleg senki sem szalad a tolvaj után.

...Ezek után engedd meg, kedves barátom, hogy néhány megjegyzést tegyek arra, amit "masszív, majdnem elemi állításaimról" mondasz, a társadalommal, haladással stb. kapcsolatban. Tagadom - nem azt, hogy az állításaim sommásak -, hanem azt, hogy árnyalatosabban kellene kifejeznem magamat. Éppen eléggé ismersz, hogy tudd rólam: túlságosan is hajlamos vagyok az ellenfél érveinek meghallgatására.

Hidd el nekem, hogy gondolkozásmódomnak és kifejező készségemnek leegyszerűsítése, szóval masszív állításaim: tudatosak. Ide jut az ember, ha, mint ahogy én ma, leszegezi magában: Ťnem megérteni kell a világot, hanem megváltoztatniť. Ha valaki kezdi hinni, hogy a világot meg lehet változtatni s hogy az embernek az a hivatása, hogy megváltoztassa, akkor lassanként maga is szeretne résztvenni ebben a kívánatos megváltoztatásban s erre forditván erejét, elutasítja azokat a szempontokat, amik erőkifejtésében megbénithatnák.

Ez a magatartás szükség szerint primitívnek tünik fel az olyan emberek előtt, akik mint te, csak érteni akarják a világot. Azt hiszem, hogy közös barátunk, sógorom, Marcel Drouin, a filozófus, találta fején a szöget, szememre vetvén, hogy türelmetlen vagyok. Van bájos türelmetlenség is: a serdülő koré, mikor az ifjak alig várják, hogy kikerüljenek az életbe. S van egy másfajta türelmetlenség, - azé, aki tudja, hogy hamarosan itt kell hagynia ezt a világot - azé, akinek fáj a történelem lomhasága s szeretné tolni a kerekét. Engem ez a türelmetlenség gyötör. Minthogy jóval fiatalabb vagy nálam, talán egyszer majd elfog téged is. Ezt, mint igaz barátod, őszintén kivánom."