A Comédie Française válsága

Emile Fabre, aki jó néhány évvel a háború kitörése előtt egy-két erős és mozgalmas naturalista darabbal keltett feltünést, már húsz év óta áll a Comédie Française élén és jóformán alig múlt el esztendő, amikor ne követelték volna a távozását. Nyolc év előtt már majdnem belebukott Denys Amiel és André Obey darabjának, la Carcasse-nak az előadásába, amely egy tábornok dicstelen szerepeltetésével felháborított a nacionalista közvéleményt.

A Reynal-féle Tombeau sous l'Arc de Triomphe, amelyet Budapesten is játszottak, ugyancsak botrányt okozott. A jobboldal defetizmussal, franciaellenes érzülettel vádolta az igazgatót, a baloldal viszont egyáltalán nem védelmezte meg, mert elégedetlen volt a színház művészeti vezetésével.

1930 körül a romantika századik évfordulójára a szinház néhány szép erőfeszítést tett, igazán ragyogó keretek között hozta színre Musset Lorenzaccio-ját és több Musset-vígjátékot, egy-két Moliére is új rendezésben került színre, de a következő években megint elkezdődött a sajtóhadjárat. Tavaly februárban, a véres felkelés napján Fabre-t is elmozdították és egy közigazgatási szakembert állítottak a helyére. Ez volt Fabre szerencséje, mert ez a művészetellenes cselekedet az egész francia közvéleményt felháborította és a színház elégedetlen tagjait is mellé állította.

Fabre visszakerült a színház élére, a most folyó hadjáratot azonban már aligha fogja túlélni. Utódait már évek óta állandóan emlegetik. Az egyik Jacques Copeau, a nagy színpadművész, akinek ellentmondást nem tűrő, zsarnoki természete és szigorú művészi elvei nem látszanak alkalmasaknak állami szinház vezetésére. A másik jelölt Copeau tanítványa, Louis Jouvet, a kitűnő színész és színigazgató hajlékonyabb ember.

A régóta tartó művészi válsághoz ugyanis újabban gazdasági válság is járult. A Comédie Française állami szubvenciója nevetségesen csekély; sokkal kisebb, mint egy német kisváros szinházáé. Ebből a parányi szubvencióból túlméretezett személyzetet kell eltartani. Némelyik közoktatásügyi miniszter csak három napig maradt hivatalban, de három nap bőven elég volt jó politikai összeköttetésekkel rendelkező színészek és színésznők alkalmazására.

Nem csoda, ha a tagok fizetése az ötödére csökkent. Egy "sociétaire" fizetése a háború előtt hatvanezer aranyfrank volt, ma ugyanannyi papírfrank. A "pensionnaire"-ek fizetése nem sokkal magasabb, mint az autobuszkalauzoké. A divatos és népszerű színészek egymásután dezertálták az állami szinházat. Huguette Duflos, a legszebb párisi színésznő már régóta nem tagja a Comédie-nek, a fiatalabb színésznemzedék legnagyobb tehetsége, Fresnay, szintén a boulevard-színházakban játszik, a kissé bolondos, kissé karikaturaszerű, de tagadhatatlanul nagy vonzóerejű Cécile Sorel music hallokban lép fel.

Ez a recsegő-ropogó épület azonban sokáig fenn tudott állni, mert tartotta az évszázados bérletrendszer, a francia arisztokrácia és nagypolgárság családi hagyománya, amely szerint a bérelt páholy vagy zsöllye a Comédie-ben valóságos osztály-adó. A párisiak már régóta nem látogatják a Comédie-t, az átutazó vidékiek azonban nemrég még hűségesen megnézték a klasszikus előadásokat. Nem csoda, ha a Comédie Française napi bevétele néhány év előtt még harminc-negyvenezer frank között ingadozott. Ez heti nyolc előadás mellett az elenyésző szubvenció ellenére elég volt a kiadások fedezésére.

Most azonban az egész intézmény összeomlással fenyeget. A bérlők elmaradtak, a vidékiek kevesebbet utaznak Párisba. A mai takarékossági lázban gondolni sem lehet arra, hogy felemeljék az állami támogatást. Ezzel egy képviselő sem merne előállni, annál kevésbé, mert az intézetnek úgyis az a híre van, hogy állami apanázsban részesíti a politikusok hölgyismerőseit.

A színház, legendásan gőgös és hiú tagjaival, akik annyira el vannak bűvölve a Ház méltóságától, hogy évtizedekig nem teszik be a lábukat magánszínházakba, a bíráló bizottság képtelen intézményével, amelyben a színészek döntenek a benyujtott kéziratok sorsa felől, úgy hogy önérzetes író már nem is kínálja fel a darabját a Comédienek, - egész megkövesedett rutínjával itt áll a pusztulás szélén.

A francia sajtóban özönlenek a javaslatok és jótanácsok, a fasizmusra hajló Drieux la Rochelle szerint a színház egyetlen menekvése, ha az állam szabja meg a művészi irányítását, François Porché a Revue de Parisban azt ajánlja, a színház egyáltalán ne játsszon új darabokat, hanem kipróbált sikerű és időálló értékű műveket iktasson a műsorába, amilyen Knock, le paquebot Tenacity, Amphytrion 38 stb. Nem éppen időszerű gondolat ma, amikor a feladat minden eszközzel felkelteni a közönség érdeklődését.

A cikkírók sokfélét javasolnak, de valamennyien egyetértenek a színház vezetésének és játékstílusának irgalmatlan elitélésében. Én vigignéztem a színháznak vagy ötven előadását és ugy érzem, ez a lesujtó vélemény nem egészen igazságos. A klasszikus szavalóstílus az alexandrinusok egyhangú, kántáló görgetésével, a hémistichonok nagy robajjal való lezudításával, vagy az egekig való felhajszolásával csakugyan kimerítő és lélektelen. Még nagyobb baj, hogy ez a merev játékstílus akárhányszor ugyanabban az előadásban csúf naturalizmussal keveredik; tragédiát valóban nem tudnak már játszani a Comédieben.

Az Augier, Dumas, Pailleron-féle társalgási vígjátékokat szűk ejtésű, vékony hangon csipogják el, színtelenűl és erőtlenűl, mint a verebek. A romantikus drámákat nem tudtam végignézni. De Musset-t kitűnően játsszák, egészen Jacques Copeau szellemében, Paul Fort groteszk történelmi drámái igazi művészi gyönyörűséget keltettek, az Úrhatnám polgár Bernarddal a főszerepben színjátszásnak is, látványosságnak is tökéletes volt.

A Comédienek van nehány remek színésze, Berthe Bovy, Denis d'Inés, Mme Dussane, a földkerekség egyik legnagyobb kultúrájú színésznője, egy nagy rendezője Granval és számos fiatal tehetsége. A Comedie Française-nek fennállása óta alig néhány olyan igazgatója volt, aki be tudta tölteni az állását, mégis fennmaradt. Ha most hozzáértő, tehetséges és megfelelően hajlékony ember kezébe kerül, talán még jövője is van, bár a kor nem kedvez annak a hagyományokra épülő klasszikus művelődési eszményeknek, amelyet Európa néhány országában a küzködő, vergődő állami színházak szolgálnak.