Huszadik század - történelem jelenidőben

Roppant szűrő egy színházi évad: színdarabok egész sora, a színészmunka hatalmas tömege hull át rajta az örök feledésbe és vajmi kevés az, ami megmarad az emlékezetben, amit érdemes tovább megtartani az agysejtekben, hogy még egy ideig visszagondoljunk rá. A most elmult évadban Budapest hat drámai színházában több mint ötven új darabot mutattak be és egy sereg réprise is volt. Hány jut ezek közül hirtelen, magától az eszünkbe, ha gondolatunk végigszalad a szeptembertől júniusig terjedő színházi éven?

Molnár Ferenc Az ismeretlen leány-a, Heltai Jenő Jó üzlet-e a Vígszínházban, Andai és Bálint Baskircsev Máriá-ja, Zilahy Lajos Az utolsó szerep-e és Lengyel Ernő Császárparádé-ja a Nemzeti Színházban, a külföldiek közül Bernstein Reménység-e és Goldoni A hazug-ja, ha kicsit megerőltetjük az elménket. Voltak darabok, amelyek tetszettek és voltak, amelyek nem tetszettek, de az elragadtatás örömét nem adta meg egyik sem. A modern drámairodalomban az ügyesség, elmésség, technikai készség uralkodik, de a géniusz elkerüli a színházak táját.

Akik prédikálószéknek képzelik a színpadot s a kor eszméinek, tendenciáinak és aspirációinak a megszólaltatását várják tőle, azok épúgy kielégületlenül maradnak, mint akik az örök, nagy költészetre áhítoznak. A színpad nem publicisztika, ami kísérlet, főleg a németeknél az utóbbi időben politikai vagy szociális igába akarta hajtani, az csaknem mind dugába dőlt s a színházak nagyon helyesen most már óvakodnak tőle. De óvakodnak, íróikkal együtt, a gondolattól is, - a mai tipikus színpadi író nem tud s talán nem is akar jobb és mélyebb gondolkodó lenni, mint közönségének átlaga.

A színház, a mai nehéz viszonyok között még jobban, mint valaha, maga felé emelte a közönséget, urává tette s nincs más igyekezete, mint ezt a kényes és szeszélyes urat kiszolgálni. A színház abból él, hogy konszenzust teremt egy nagy tömeg ember között, a tömeget összefogja egyetlen egységgé s ezt ma, a gondolatok, érzületek és vágyak példátlan anarchiájában nem lehet elérni gondolattal, csak gondolattalansággal. A tömegek titkos vágyálmait kell felcsiklandozni s mik ma ezek a vágyálmok? Leginkább a könnyű és veszély nélküli anyagi boldogulásra irányulnak s arra, amit a kispolgári fantázia szerelmi sikernek képzel.

Semmi sem jellemzőbb a közönségre, minthogy a mostani évadban a legnagyobb tömegsikert, amely felvirágoztatott egy már-már bukófélben levő színházi üzemet, egy olyan bohózat aratta, amelyben a bélistára tett szaldokontista a vezérigazgató leányának szerelme révén egyik napról a másikra maga is vezérigazgató lesz. Ezt a témát, hol női, hol férfi-változatban tudja Isten mióta nyűvik s elnyűhetetlennek bizonyul. A színpad mindig kifejez valamit a közönség lelkiállapotából, a mai színpad a közönség tömegeinek hedonizmusát fejezi ki. S ez a hedonizmus ingerültebben követelő, mint valaha.

Hogy a helyzet még sem egészen kétségbeejtő a művészet szempontjából, hogy mégis van a közönségnek elég széles, csak talán nehezebben megmozgatható rétege, amely fogékony az igazi művészetre is, hogy tehát a színháznak még mindig érdemes a sok bazár-áru helyett nemes ötvösmunkát is adni, arra frappáns bizonyíték egy színésznő példátlan sikere. Bulla Elma az ismeretlenség homályából robbant ki, minden előzetes reklám nélkül, az egyik este még a nevét is kevesen tudták, másnap este már tele volt vele a város.

És ezt nem valami mesterkedéssel érte el, nem az emberek érzékeire ható tulajdonságok csillogásával, hanem tisztán a színpadi művészet becsületes eszközeivel, a játék őszinteségével, színészi beleérzéssel, szóval azzal, ami a művész tehetségét jelenti. Sikerre vitt két középszerű darabot, melyek nélküle aligha tudtak volna nagy közönséget vonzani. Ez az elmult évadnak az egyik legnagyobb eseménye, nevezetes a színművészet és a közönségpsychológia szempontjából.

A másik nagy esemény, amely egészen más természetű, a Nemzeti Színházban történt. A részleteit mindenki ismeri, aki ujságot olvas, hiszen egy héten át ez volt a nagy riport-téma, a lapok színházi rovatai olyanok voltak, mint a hadijelentések, a színházak körüli élet felkavarodott és egy pillanatig úgy látszott, hogy a magánszínházak pozíciója is meginog. A magánszínházak hirtelen ráeszméltek, hogy a színész mégis csak fontos a színházban.

Az események lefolyását bőven ismerjük, a magyarázatukat már alig. A lépés, melyre a kormány elszánta magát, a szó szoros értelmében forradalmi. Forradalom egy lényege szerint konzervatív intézményben, kormány-intézkedéssel előidézve! Miniszter, aki elhatározásának indokolásában átveszi a sajtó békétlen részének legalább ötven év óta hangoztatott érveit! Robbanásszerű váratlansággal kinevezett fiatal igazgató. Kormánybiztos, aki nyugodtan dolgozik a színház költségvetésén, mikor az utódja már ki van nevezve, sőt már színészeket is szerződtet.

Napról-napra elhangzó nyilatkozatok az új igazgató részéről, egymásnak sokszor ellentmondók, de mintha szándékosan arra volnának tempírozva, hogy rémületbe ejtsék a színház egész személyzetét a sztár-színésztől a kulisszatologató munkásig. Sírás és fogak csikorgatása a színházban, de két nap mulva kiderül, hogy a nagy rémület túlzott, a tabula rasa csak a rendezőkre vonatkozik és az adminisztratív személyzetre, a színészek néhány érdemes idősebb tagot és néhány egészen fiatalt leszámítva sorra visszakerülnek a színházhoz.

Hogy miért kellett mindez, azt egyelőre nem látni világosan. Voinovich Géza az óvatos belgyógyász konzervatív kezelésével igyekezett a kétségtelenül meglevő bajokat gyógyítani és az évad közben optimisztikus nyilatkozatokat hallottunk, miniszteri székből is, hogy a gyógykezelés szépen halad, a beteg lassanként gyógyul. Mi az, amiért most egyszerre operatív beavatkozásra lett szükség? Miféle konzílium jelentette ezt ki szükségesnek? Erről nem hallunk pozitívumot.

Az operáció végre van hajtva, az operatőr kiadta a bulletint: a műtét sikerült. Kívánjuk és reméljük, hogy a beteg életben marad, sőt egészségesebb lesz, mint valaha.

E pillanatban a Nemzeti Színház egy nagy kérdőjel. Kérdőjel maga az új igazgató, Németh Antal is. Azt tudjuk róla, hogy céltudatos, erélyes fiatalember, aki pályája kezdetétől fogva arra a feladatra képezte magát, amely most az ölébe hullott. Szegedről eljutott hozzánk néhány rendezésének jóhíre, hatalmas munkaképességének és mohó munkavágyának máris jeleit láttuk.

De roppant nehézségeket torlasztott maga elé, igen nagy mértékben komplikálta a saját dolgát és nem kicsinyelhető ellenségeskedéseket támasztott maga ellen. Ha mindezzel meg tud küzdeni, akkor igazi legény a talpán. Hogy nehéz ideje lesz, arra bizonyára el van készülve, félévi kíméleti időt kért, - a sajtóban máris feltünő előcsatározásokat látva attól tartunk, ezt se fogja megkapni. Erős idegrendszerre lesz szüksége.

Mi nyugodt tárgyilagossággal, a napisajtóétól jóval távolabbi perspektívából nézzük a Nemzeti Színház dolgát. Majd az eredmények után fogunk állást foglalni. Egy sereg ismeretlen tényezőt látunk, ezekről majd akkor alkotunk véleményt, ha megismertük őket. A szerződtetések dolgába sem szólunk bele, ezt az igazgató szuverén jogának tekintjük. Bár nem tudjuk elhallgatni csodálkozásunkat egy-két személyi kérdés megoldása miatt, amilyen például a színház egyik legnépszerűbb színészének, Rózsahegyi Kálmánnak elűzése. Nem sikerült kitudni sem okát, sem célját és nem látjuk egyelőre, hogy kivel akarják pótolni a Nemzeti Színházban oly fontos népi darabokban.

Az a radikális változás azonban, amelyet Németh Antal a színház belső szerkezetében végrehajtott, érdekli a kritikust is. A Nemzeti Színház fennállásának kilencvennyolc éve alatt mindig rögzített ensemble-lal dolgozott. Ezzel hol jobban, hol kevésbé jól, sikerült fenntartani az irodalmi és a játék-stílus bizonyos folytonosságát, a színház hagyományos szellemét, amely szerencsésebb időkben erősebben, rosszabb időkben gyöngébben, de mindig érezhető volt. Ebből a rendszerből kifolyólag néha felléptettek, rendszerint szerződtetés céljából egy-egy vendégszereplőt, de arra nem volt eset, hogy színészeket, sőt nagyobb számú színészt bizonyos számú szerepre szerződtettek volna s ezzel két kategóriába osztották volna a Nemzeti Színház tagjait.

Vajjon elvi meggondolás vezette ebben Németh Antalt? Szakítani akar az ensemble elvével, amely minden eddigi elmélet és tapasztalat szerint szinte dogmája a művészileg elgondolt színháznak? Avagy azt reméli, hogy ez a sok heterogén színész hamarosan amalgamizálódni fog egy új, frissebb és erőteljesebb együttessé az ő igazgatói és rendezői akarata alatt? Úgy érezzük, ez a döntő kérdés a kérdőjelek tömegében.

E mellett másodrendűnek látszik a másik rendszer-újítás: hogy az igazgató nem dolgozik rendezőkkel, hanem színész-játékmesterek előkészítése után maga rendez minden darabot. (Ebből is engedett már, mikor bejelentette vendég-rendezők bevonását). Ez nem is olyan nagy újítás. Ha nem is volt bejelentve, tényleg nagyjában így volt Hevesi Sándor idejében is, - végső fokon minden előadásban az ő rendezői akarata érvényesült. Munkabírás és rendezési tudás kérdése.

Nekünk barátunk Plato, barátunk Sokratesz, de mégis leginkább barátunk a Nemzeti Színház. Az a fontos, hogy ez a közintézmény, mely a szívünkhöz nőtt, virágozzon. Ez fogja meghatározni állásfoglalásunkat az új renddel szemben.