Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
e forduló világ és az ordas emberek.
Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek
között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
Igaz, jó szerteütni néha, de békében
élni is szép lenne már s írni példaképpen.
Biztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
mert jó lenne messze s műhelyben élni csak.
Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.
Himnusz
Gyökér vagy és törzs,
teli lomb s gyümölcs,
hűs fuvallat vagy
s meleg nap érlelő,
kötöző gyökér,
iramodó vér,
vékonyszáru törzs,
széllel barátkozó,
karom lombja vagy,
karomba szaladj,
mellem virága,
szívemen takaró,
ébresztő napom
s napos hajnalon
lombom gyümölcse,
mellettem ébredő,
mellettem alvó,
szívemre hajló,
jó nyugalom vagy,
csöndesen dobogó,
szépszavú forrás
kezdő sikoltás,
szárnyas lehellet,
lélekkel szálldosó,
árnyékban éles
fény vagy és ékes
árnyék a fényben,
s felhő is, füstölő,
csukódó pillán
utolsó villám,
nyíló testeddel
karolón ringató.
Te harcon áldás,
búvó mosolygás,
aki a földön
régen fehérlő
csontjaimban is majd
ott bújkálsz mindörökkön.
Hazafelé
Enyhe lejtő és sziszegő hó
visz tova s pattog a
megrakott fákon az ág.
Két hófaru őz fut a zajtól
s leveri a teli
fákról a bő takarót
s a hó kezd mindenhol a hóra
zuhanni és Fanni
kicsit ijedten néz rám.
Hull az alkony, siklik a hóléc,
vonuló nyoma jó
jeleket hagy az úton
s a táj kemény arcára puha
sötét száll s körénk áll
az álmos erdő lassan.
Tűnik a nappal, útja villan,
lusta folt fönt a hold
s tömötten néz a fán át,
ritkul az erdő, a fekete
feketébb és enyhébb
lilaszín lesz a fehér.
Tündér vasárnap tűnik el most
s a városnak sáros
útja síró szakadás,
vállakra kerülnek a lécek
s ime már, mint a sár
a hétfő úgy ragad ránk.
