Művészmagyarosítás

A régi magyar képzőművészet története igen sok esetben adós marad annak megállapításával, hogy gyakorlói magyarok voltak-e, vagy pedig más fajhoz tartoztak? Két szélsőséges irány küzd a tudomány e terén, az egyik túlnyomó szerepet tulajdonít a magyarságnak, a másik pedig majdnem minden részvételét letagadja.

A higgadtabb középút tartózkodik a kétségtelen odaítéléstől, melyet döntő okleveles adatokkal támogatni úgysem lehet és megelégszik annak hangoztatásával, hogy a régi magyarországi művészet termékei nem csekély részben a régi magyarországi kultúrából sarjadtak ki, magyar sajátságokat foglalnak művészi formába, tehát nem idegen kultúra hajtásai.

A kutatóknak ehhez a higgadt és józan csoportjához tartozik dr. Balogh Jolán, a Szépművészeti Múzeum őre, aki nemrégiben fölötte érdekes és kiváló tanulmánnyal gazdagította művészettörténeti irodalmunkat, amidőn Márton és György kolozsvári szobrászok működésével foglalkozott. Ezzel a témával, mely a legtöbbször elemzett és legvitatottabb kérdése a régi magyarországi művészetet tárgyaló irodalomnak, négy és fél évszázad óta annyian foglalkoztak, hogy már bibliográfiája is tizenhét és fél oldalra terjed Balogh Jolán könyvében.

A híres prágai Szent-György szobornak művészi leszármazása, stílustörténeti magyarázata, a testvérpár elpusztult váradi királyszobrainak rekonstruálása, végül faji hovátartozásuk mind nagyon érdekes és nem könnyen megoldható feladatok, a melyek méltán izgatják a kutatók elmésségét és képzeletét.

Márton és György fajiságának kérdése körül folyt és folyik még ma is a legélénkebb vitatkozás. A német műtörténeti írók, akik elfogult nacionalizmusukban valamikor az egész gótikát kisajátították fajtájuknak, természetesen szász eredetüket hangoztatják és művészetüket a német képzőművészet eredményei közé sorozzák, ami ellen magyar részről viszont eddig is számos tiltakozás hangzott el. Nem csoda, mert egyik fél sem szívesen mond le a testvérpár nagyszerű művészetéről, melyet szeretne a maga fajtája dicsőségeül betudni, hiszen a prágai szobor és a váradi emlékművek a XIV. század végén készültek, amikor Európában nem igen volt versenytársuk.

Balogh Jolán elsőben a szobor eredetiségének kérdésével foglalkozik, mert hiszen a legújabb időkig is megismétlődött az a feltevés, hogy a mai szobor csak újraöntése az eltünt eredetinek. Rendkívül gondos, részletes történelmi és főleg stíluskritikai elemzéssel mutatja ki, hogy a prágai Hradsin egyik udvarán álló mű az eredeti szobor, miközben aprólékosságig pontosan állapítja meg stíluselemeit, ezek forrásait és az elszenvedett, de nem döntő, átalakítások történetét.

Pósta Béla negyedszázadelőtti meghatározására támaszkodva, de azt sokkal gazdagabb bizonyító anyaggal alátámasztva arra az eredményre jut, hogy a prágai szobor stílusa három tényező egyesüléséből tevődött össze: a nyugati gótikus szellemből, az olasz realizmusból és a helyi kultúrából. Már ez az eredmény is szűkebbre vonja a kört és kizárja, hogy a Kolozsvári testvérek működése tisztára csak a germán szellem megnyílvánulása.

Aztán szintén igen részletesen foglalkozik a híres, de sajnos évszázadok előtt elpusztult váradi királyszobrokkal. Szent István, Szent László és Szent Imre emlékműveivel. Minden elképzelhető vonatkozásban megvilágítja ezt a témát, összehasonlítja e szobrokat az olasz, a germán szobrászat alkotásaival, a hozzájuk közelálló ötvösművekkel és közben újabb és újabb vonásokkal rajzolja ki a testvérpár európai jelentősége mellett egészen különleges tulajdonságait.

S a midőn így részben történeti, részben stíluskritikai taglalással belévonja az akkori európai művészettel való kétségtelen összefüggéseket, végül rátér a fajiság kérdésének analízisére. Bebizonyítja annak a felfogásnak teljes alaptalanságát, hogy a Kolozsvári testvérek magyarországi működési területén ne lett volna magyar kultúra is. Tehát az akkori nemzetiségi viszonyokból nem lehet döntő eredményhez jutni.

Németségüket nem lehet a prágai szobor német felírásából sem bizonyítani, amellyel csak a közérthetőséget akarták szolgálni, aminthogy Szinyei, vagy Paál sem voltak németek, vagy franciák, ha festményeiket szintén közérthetőségből e nyelveken szignálták. De még döntőbb jelentőségű, hogy azt is sikerül kimutatnia hogy a Szent György művészi alkotóelemei között egyetlen egy sincs, mely akár a birodalmi német, akár a szász művészetből eredne, különben is a magyar művészet akkor már évszázados multra tekinthetett vissza, míg a szászoké csak letelepedésük óta alakulhatott ki.

Egy csomó negativumon vezet végig, amelyek egytől-egyig azt tanusítják, hogy a Kolozsvári testvérek művészetében a némettől eltérő faji felfogással és lelkiséggel állunk szemben. De rámutat fontos tárgyi elemekre is, a magyar ornamentikából átvett ama részletekre, melyek a szobor növényábrázolásában szembeszökőek. Vagy a szent magyaros hajviseletére. De hadd adjam át Balogh Jolánnak a szót:

"Itt az történt hogy a művészek a magyar ifjú külső megjelenésével ruházták fel az egyház szentjét, a magyar vitéz alakját Szent György lovag tőségét fokozza, hogy a szobor idegen megrendelésre készült, idegen föld, idegen faji környezetbe szánták, melynek az ilyesmi szokatlan, esetleg ellenszenves lehetett. Ehhez már bizonyos fokú faji öntudat kellett, vagy legalább is a magyar fajnak szeretete és csodálata, amit viszont a szász nemzet részéről nehéz feltételezni."

Kutatásainak eredményét Balogh Jolán a következő szavakkal foglalja össze, a melyek a kérdés mai tudományos megítélésében az egyedül helyes álláspontot képviselik:

"A prágai szobor összes stílustényezői, felfogásbeli sajátságai, szellemi tulajdonságai, lélektani rúgói egyaránt szinte követelik a testvérpár magyar származásának megállapítását. Nyugodtan állíthatjuk, hogy, ha bármilyen más ismeretlen származású műemlékről lenne szó, a milyeneket a kutatás szinte naponta hoz a nyílvánosság elé, a műtörténeti gyakorlat ennyi bizonyíték alapján feltétlenül a magyar eredet mellett döntene.

Tekintettel azonban arra, hogy okleveles bizonyítékunk nincsen, nem vonjuk le a végső immáron - úgy hisszük - szükségszerűen logikus következtetést, csak annak a feltétlenül biztos ténynek leszögezésére szorítkozunk, hogy a prágai szobor a magyar kultúrával függ össze, a némettel ellenben nem, sajátságai magyar, nem pedig német vagy szász vonásokat tüntetnek fel.

Ha tehát mindezek ellenére a Kolozsvári testvérek mégsem lennének magyar származásuak, akkor is teljesen beléolvadtak a magyar kultúrába, művészetük magyar sajátságokkal telítődött meg. Hasonló jelenségeket a magyar irodalom multjában és jelenében nem egyet találhatunk. A kolozsvári testvérek művészete a magyar kultúra talajából nőtt ki, a magyar felfogás, szellemiség kifejezője és ezért a magyar kultúra és művészet elválaszthatatlan és elidegeníthetetlen része marad mindörökké."

Nyilvánvaló mindezekből, hogy Balogh Jolán kitűnő tanulmánya éppenséggel nem tartozik az egyoldaluan nacionalista magyar művészettörténetírás ama tévedései közé, a melyek például Kupetzky Jánost még ma is magyar művészként szerepeltetik.

Gazdagon felsorakoztatott érvei alapján feltétlenül csatlakoznunk kell idézett szavaihoz, a melyeknél inkább többet, de kevesebbet semmiesetre sem mondhatunk. Tanulmánya annyira tisztázza ezt a kérdést és annyira kedvező világításba helyezi középkorunk végének magyar kultúráját, hogy idegen nyelvre fordításával bizonyára nagy szolgálatot tennénk a magyar ügynek.