Mit tegyen az író a háborúval szemben?

Szász Zoltán hozzászólása:

Mindjárt megjegyzem, hogy én csak arra a kérdésre fogok itt felelni, hogy: mit tegyen az író a háborúval szemben? s ennek a kérdésnek is csak azt a kedvező értelmezést adom, hogy mit tegyen békeidőben. Nem csak azzal nem foglalkozom, hogy mit tegyen háború esetén, de azzal sem, hogy mit ne tegyen vagy mit tegyen lehetőleg, amiket pedig Babits, mint szempontokat szintén felvet.

Túlkényes, sőt lehetetlen volna ezekre a kérdésekre felelni, bőven eleget és lényegeset lehet ellenben akkor is mondani, ha az ember tisztán azt vizsgálja, hogy az írónak egy ilyen mai, annyira-amennyire békés helyzetben, milyen lehetőségek nyílnak a háború-elleni küzdelemre.

Tehát: mindenekelőtt tisztáznia kell maga előtt azt, hogy mi is egy háború, mi ennek a jelenségnek legjellemzőbb ismérve. Hogy nem egyszerű küzdelem, nem is akármiféle harc, az kétségtelen. Már ezért is olcsó skepticizmus minden olyan pacifizmus-gúnyoló álláspont, mely a "küzdelem az élet lényege", vagy "a harc a mindenség törvénye" fajtájú tételekkel operál.

Persze, hogy küzdelem, harc, ellentét, viszály s még egy csomó más jelenség, melyet szívesen tévesztenek össze a háborúval mindig volt s talán mindig lesz is, ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az igazi háború ellen, az ellen, amit ma ez alatt a megjelölés alatt értünk, dőreség minden elhárító-akció s hogy ennek veszedelmével szemben csak a fatalista belenyugvás az észszerű magatartás. A háború, az igazi ugyanis, nem holmi akármiféle harc vagy küzdelem, hanem államok fegyveres összeütközése és birkózása egymással. Mondják persze ezt is: polgárháború, de erre vonatkozólag a háború szó csak átvitt értelemben fogadható el. Az igazi háborúban a lényeg, a hangsúly azon van, hogy ez egy állami vállalkozás, fegyveres harc egy másik állam ellen.

Nem igazi háború ezért az olyan gyarmatszerzési expedició sem, amely épen csak gyéren lakott területek meghódítására törekszik s nem találja magát szemben fejlett állam-hatalommal. Lehet, hogy valaki a háború fogalmának ezt az éles körülhatárolását s talán szűkítését is, nem fogadja el. Mivel nem akarok a fogalom tartalma fölött vitatkozni, meghagyom ezt a jogát. Én mindenesetre így értelmezem a háborút s teszem ezt azért, hogy világosan felmutathassam azokat a tényezőket és körülményeket, melyek a háborút olyan nagy és nehezen kiküszöbölhető világcsapássá teszik, amilyen valóban.

Így nézve már most a háborút, mint államok közötti fegyveres, erőszakos összeütközést, rögtön világossá válik, hogy mért lehetséges egyáltalában ennek a szörnyűségnek kitörése még igen civilizált államok közt is.

Egyszerűen azért, mivel az államok egymás-közti viszonya még nem emelkedett arra az erkölcsi színvonalra, ahova a civilizált államokban élő egyének egymásközti viszonya már eljutott s ahol ezt az utóbbi viszonyt olyan tételes törvények szabályozzák, melyeknek bármiféle s így önbíráskodó megsértőit is egy általánosan elismert s végrehajtó erővel is bíró hatalom büntetéssel sújtja. Sajnos ez a hatalom maga azonban, ugyanis az állam, a másik állammal szemben nagyjában ma is még úgy áll, mint az egyik dsungel-vad a másikkal szemben. Végső soron csak a fizikai erejére, fegyvereire, erőszak-készségére számíthat.

Egyes háborúkról ki lehet mutatni, hogy ez meg az az ok idézte elő: mindenféle imperializmusok, gazdasági vagy nemzeti ambíciók, kölcsönös félelmek, államférfiúi nagyravágyások vagy balfogások s egy csomó más ok, s mindez együtt és külön-külön, de hogy egyáltalában ma háború lehetséges, annak az az oka, amit jeleztem. S ép ezért az egyénnek s így természetesen az írónak is legfőbb feladata, kűzdeni egy olyan államfölötti hatalom kialakulásáért, amely ép úgy igazságot tud szolgáltatni az államoknak vagy ép úgy ráncba tudja szedni őket, mint az állam az egyéneket.

Túl nagy és túl távoli cél - mondhatja valaki. Igaz, egy ilyen államfölötti állam, egy végrehajtó hatalommal bíró nemzetközi jogrend kialakulása, nem holmi egy-kettőre megvalósítható állapot. Mindenesetre fontos tudni azonban annak, aki a háború ellen akar küzdeni, hogy ez a végcél. Különben csírájában, igaz, még igen gyenge csíraként, már megvan ez s nem más, mint a Népszövetség.

A háború utáni világnak ez a kreációja, bár milyen tökéletlen, kezdetleges, egyoldalú s ami legsajnálandóbb, bármennyire igazi végrehajtó hatalom nélküli intézmény is, mégis rendkívül becses alkotás, valóságos erkölcsi kincse az emberiségnek. Ha elpusztulna, ha abortusz volna ennek a nemes és nagyreményű csírának a sorsa, ez katasztrófa volna az emberiségre nézve. De persze a végcélon innen is vannak átmeneti célok.

Mindenek előtt az, hogy maguk az egyes államok saját belső életükben az igazságosságot fogadják ellen vezető elvül. "Mi más egy állam igazságosság nélkül, mint rabló banda? - kérdi Szent Ágoston s ez egy olyan kérdés, mely magába zárja a feleletet. Persze, igazságosság, ez nagy szó, mély és nehezen kimeríthető fogalom s így ennek megvalósítása, se remélhető a következő szezonra. Kialakult azonban mégis az emberiségben egy felfogás a társadalmi és állami életről, mely felvázolja a ma elérhető igazságosság alapfeltételeit. A jogegyenlőség, a polgárok akaratából származó s ellenőrizhető törvényhozás és kormányzás, az egyén öncélúságának tisztelete, a szellemi szabadság, ezek ma is már kirajzolható vonásai az igazságos állam ma még távolról se kialakult képének.

A szellemi szabadság magába zárja természetesen azt a szabadságot is, hogy a pacifista szellem is megnyilatkozhassék. Ennek ma még igen művelt államokban is sok dolga akad a nemzetek közti gyülöletet szító propagandákkal s a militarista szellemmel szemben. Megjegyzem azonban, hogy mi se károsabb az igazi pacifizmusra nézve, mint a "ne őlj" parancsának s általában az erőszak-ellenesség elvének mániákus túlhajtása. Felfegyverzett szomszédok közt egyűgyűség nem-fegyverkezni; a teljesen fegyvertelen, sőt sajnos, mint Belgium példája bizonyítja, a semlegességre berendezkedett állam is inkább csábítja, semmint riasztja a támadókedvűt.

Ha azonban a materiális lefegyverzést kívánni addig, amig ezt nem hajlandó minden állam megvalósítani, mániákus éretlenség is, a lakosság szellemének teljes átállítása a béke-kultuszra bármely államban, függetlenül a többitől, minden kockázat nélkül valósítható meg. Mert materiális harckészség és szellemi harciasság közt nem áll fenn egymást kölcsönösen támogató párhuzamosság.

Sőt, két egyforma fizikai harckészségű állam közt a pacifista szellemű, az, mely a békekultusz légkörében él, a mégis kitörő háborúba kedvezőbb esélyekkel lép, mint a gyűlölet tüzeit ápoló. Akárcsak két egyforma erős verekedő közül annak a győzelme a valószínűbb, akit nem vakít el gyűlölet s nem bódít indulat, hanem a tiszta lelkiismeret fűt és hevít.

Nagy vonásokban tehát ez az, amit az író a háború ellen tehet. Küzdelem az államfeletti államért, az egyes államok belső civilizálódásáért s egy értelmes, józan pacifizmus terjedéséért! Ez a program. Hogy mi lehet aztán esetről-esetre az alkalmi teendő, mi mindenféle részletmunka végezhető még, erről már nem szólhatok. Ezt ki-ki egyénileg döntse el.