A milleniumi emlék
Két gyerekkori emlékem maradt Pestről. A Royal-szálló felvonója, olajjal kevert pecsenyeillatával és a milleniumi emlék az állványok rácsos díszlete mögött. Ebben az időben helyezték el Szent Lászlót. A tóhoz menet megálltunk előtte s a király dermedt tekintete megigéző álmot lövelt felém, mintha a gyanútlan emberek feje fölött rettentő éjféli lovaglásokra csábítana. Apámmal találgattuk, hogy ki mindenkinek csinálnak szállást? Biztosan egy erdélyi fejedelemnek is, mondta, hogy megnyugtassa kolozsvári érzékenységem.
Mikor végleg Pestre kerültem, ezzel az emlékfonállal vágtam a városnak. Ősi, szinte élet-előtti emlék kötése újult fel köztünk. Lajos szobrának mondtam el Toldy öregségét s egyetemi vizsgám reggelén Károly lábánál háborodtam fel a spanyol örökösödési háború diplomáciai balfogásain. De Károly csak az ajkát biggyesztette, mint egy igazi Habsburg, aki nem is szereti, ha kiválasztott szolgái leleményesek.
A szerelemmel azonban megakadtam. Nagy királyaink s ravasz uraink közt nem akadt igazi szerelmes. Könnyű a párizsiaknak, gondoltam szemrehányóan: szürkületkor gyöngéd királynék szobraihoz járhatnak el. A Luxembourg-kert terraszán egész hölgykoszorú áll egykori királynőkből, akik lovagi dalosok jótevői voltak s már puszta nevük is szerelmi dal. De ki vigasztaljon minket? Trézsia költők helyett csak kövérkés, csapodár férjét szerette. Vagy a nagyorrú Mátyás? Nagyorrúak közt a francia Henrik, ki a Pont Neuf-ön lovagol, jártasabb volt szerelem dolgában.
Áll az emlék. Nem is mint ezer év, hanem egy boldog emberöltő emléke. Mert ha más nem, a kortársak büszkesége boldoggá tette. Alkotmányos férfiak, kaszinózó egyetemi tanárok tervezték a műt, mely kényes jogérzékük emléke. Példa rá, hogy II. Endre, akitől a megyei urak szabadságlevelet szereztek, bejutott a sorba, melyből III. Béla, a művelt kozmopolita, kimaradt. És II. Lipótnak jutott a talapzat, mely Józsefet illetné, ki a magyart, mint embert, mégis csak legtöbbre becsülte. De Lipóttól kaptuk vissza a koronát.
A királyok, úgy látom, válogatottan szép parlamentáris főket viselnek. Korona nélkül egy korabeli tarokkasztal fölé illenének s ha nem volna rajtuk palást, az ember azt hinné, hogy minden hét végén a császárvárosba rándulnak leveshúst enni Sacher néninél. Róbert Károly a szabadelvű párt tagja lehetne, Nagy Lajos olyan, mint egy nagy király az Ábrányi-olvasók képzeletében és IV. Béla Lear király lehetne abból a Nemzetiből, ahol még Jászai játsza Gertrudot s Újházi az angol biborost.
Balkézről, Szent Istvánnál kezdjük a sétát, két lépéssel mienk Horvátország, még kettő megszerzi Dalmáciát, egyet lépünk a Szentföldre, egyet Havasalföldre, még egy lépés s az oszlopsor végén miénk a magyar birodalom. Mert a balszárnyon állnak a hódítók, jobbszárnyon a visszaszerzők. Fordított mennyei rend: a baloldal a boldog ország jelképe, a jobb a boldogtalané. Balra a nemzet hatalma, melyet négy folyó vitt világgá, jobbra a hatalom az elvérzett nemzet fölött. A két szárny között nagy nyílás tátong a kivilágított hídra, mintha csak arra csábítana, hogy jobbkézre maradjon észrevétlen a basák dúlása s a kócsagos madarak búvóhelyévé vadult ország, amelyen Szavojai Jenő hadvezér pillantása úgy vonult át, mint egy olasz tábornoké az afrikai sivatag fölött.
A domborművek csupa királyhoz illő, példás cselekedetről szólnak. Tizennégy nagy király tettei között könnyű volt válogatni. Mégis jobban esne, ha a királyok lábai alatt a domborművek - mint egy történelmi lélekelemzés - felfedték volna a változatlan országot, amely fölött változó arcuk tündökölt. A névtelen nép, mely földet, követ talicskázott a középkori székesegyházhoz, a félreeső részeken kőből kifaragva a templomra került. Vért, verejtéket vakoltak a roppant épületbe s a pallér közös művükre csempészte munkában megszépült otromba alakjukat. A törvénytudók ezt a morzsát se hullatták el a magyar nép emlékének.
A Szentföldre készülő Endre alatt inkább a jobbágyok vállára illene a kereszt, Mátyás lábainál olasz építészek helyére a szegény favágó, akivel igazságot tett s Teréziát a lelkes pozsonyi urak helyett jobban dícsérnék az úrbéres jobbágyok. Ezer év vonul a királyok alatt: magyar pórnép, ölében a földesuri járandósággal, székely harisnyások, akik könyvnyomtatónak nevelték a fiukat, szlovák jobbágyok Rákóczi áhítatos latinságán búzdulva, szász parasztok, a királynak adózva. Ezt a népet lefelejtették a műről. Urak szobra ez, urak csinálták a maguk képére. Az idő még így is megszépítette.
Elől a legkülönb úr, a Vezér. Kicsit még most is társtalan, pedig régóta mögéje került a hat törzsfő. Isten tudja, jobb szerettem, amíg egyedül volt s higgadtan, hidegvérrel a nyergébe nehezedve farkasszemet nézett a sugárúttal. Kifinomult barbár: olyan, amilyennek Beöthy Zsolt képzelhette a volgai lovast.
Remekül lovagol, szenvedélyes vadász, de ha lóról száll: selyemhajtókás Ferenc József-kabátban megy a felirati vitára. A társai egy kicsit túldíszítették magukat. Lehet, hogy a vezéreket fegyverrel, hadidísszel, vadászzsákmánnyal megrakva temették el, nehogy szükséget lássanak a másvilágon. De az életben aligha viseltek ennyi cókmókot. Megszúrták volna egymást. Ne adj Isten, ha ezek a szobrok egyszer megelevenednek: a sok szarv, tülök, kelevéz menten kidöfi ló és lovas szemét.
Nyári este az emlékmű előtti nagy körben halkan suhannak az autók. Nagykarimájú női kalapok fehérlenek a kormánykerék mellett. Vacsorázni mennek a párok. A szökőkút idegesen csobog, önön kitartása ingerli; a lámpák tompán fénylenek a ligeti porfátyolon át. Jön a nép a hídról. Fakó, törődött arcú, nagyvárosi nép, büszke a gyerekére s szeretné más mesterségre adni, mint ami őt tapossa.
Ilyenkor eszembe jut, hogy a nagy királyok és a jó hercegek sohasem halnak meg, csak eltűnnek. A magyarok is. Talán egy nagy kárpáti barlangban várják az idő beteljesedését. És amikor beteljesedik, a holtnak hitt királyok leereszkednek, négy táj felé oszolva álruhában a nép közé vegyülnek s igazságot osztanak, ahogy még nem osztottak igazságot ezen a földön.
Cs. Szabó László
