|
Kassainé ifjasszony
Színészpletykákkal, színházi pikantériákkal és kulisszatitkokkal bőségesen el tudjuk látni az egész külföldi piacot, a hollywoodi dzsungelt is hozzátudva, amelyet különben sajátságos, benső szálak fűznek Budapest egész színházi életéhez. Színész-memoárokban vagy éppen monográfiákban viszont lealázóan szegények vagyunk, úgy hogy a könyvespolcaimon még Mlle Clairon és Mlle Dusmenil emlék-, illetve kontraemlékiratait is fájdalmas irigységgel nézem.
A 18-ik század két nagy francia tragikája nem egyszer úgy felesel egymással, mint két párisi halaskofa; minden gátlás nélkül harsogják bele a világba egymásnak a szerelmi statisztikáját, - nevek, dátumok és színhelyek pontos megjelölésével, - de azután jönnek lapok, ahol csak Corneilleről esik szó meg Arisztotelészről, a tragikai stílusról, a szereppel való azonosulás misztériumáról, a színpadi öltözködés lehetőségeiről, színpad és valóság bonyolult viszonyáról, - s az olvasó megfeledkezik arról, hogy egy előbbeni fejezetben Mlle Dumesnil még azt kiabálta, hogy Mlle Clairon tizenkétesztendős korában veszítette el legelőször a szűzességét. A döntő pontokon és a legegyénibb pillanatokban a francia és angol színészmemoárok elhagyják Déryné virágos ösvényét és Jászai Mari magános és privát útját, amelyek valóságon keresztül valóságokhoz, sértettségeken keresztül útvesztőkbe visznek s átlépnek a művészet területére, ahonnan a hangjuk még kétszáz esztendő messzeségén keresztül is aktuálisan és meggyőzően szól hozzánk.
A másik oka az volt, s itt már az ő érzése egybeesett a valósággal, hogy a magyar közönséget a játéknak ez az oldala egy csöppet sem izgatja. Nagyon csudálkozott s eleinte nem is akarta nekem elhinni, hogy a 18-ik században Garricket magánlevelek százai ostromolták kérdésekkel és kifogásokkal. Nem autogrammot kértek a művésztől, hanem felvilágosítást, hogy miért teszi máshova a hangsúlyt, mint Macklin. Ma akármelyik l6-17 éves diákgyerek szakszerűleg bírál meg egy futballversenyt, ismeri a mozdulatok jelentőségét, a fogások értékét s rögtön felfogja a hibákat.
Nekünk ilyen színházi közönségünk nem volt soha. A közönség az egyes színészekről - a legnagyobbakról is a napisajtóban kitermelt kliséket használja még akkor is, amikor az idő már rég elhasználta a kliséket s ezek merő anakronizmusokká váltak. A színi kritikának ezek a kliséi sohasem számolnak a színészi alkotás összetettségével, az egyéniségnek, átlényegülésnek és technikának hármas egységével; rendszerint sommásak, megállanak a legkönnyebben érzékelhető elemnél - az egyéniségnél, amely egy-két homéroszi jelzővel állandósul a köztudatban, amin az sem változtat, ha az illető színész a homéroszi jelzőkből egyszerűen kiöregszik. A "megszokás illuziója" (a kifejezés Riccobonitól ered) a legelnyűttebb klisét is tovább élteti.
Már az anyaga is rendkívüli. Akik Jászai Marit a maga teljes és reális mivoltában ismerik, mint a 19-ik század magyar művészetének egyik legérdekesebb és legeredetibb megnyilatkozását, vagy mint az európai színpadok utolsó tragikáját (a műfaj igazi és tiszta értelme szerint), ámulattal nézik ezt a munkát, már mint fölfedezést is. amely eddig ismeretlen és minden sorában meglepő, szinte megszédítő adatokat és részleteket tár föl és látszólag reviziót jelent mindenkire nézve, akit a Jászai-probléma érdekel.
Ki tudott arról, hogy Kassai Vidornak, a régi Népszínház legfurcsább tragikomikus színészének megmaradt egy naplótöredéke s hogy Jászai Marinak 82 levele került elő abból az időből, amikor menyasszonya, majd felesége s végül elvált asszonya lett Kassainak, akihez és akivel való viszonyáról jóformán csak ellenőrizhetetlen s jobbára triviális anekdoták voltak forgalomban, hosszú évtizedeken keresztül? A könyv: ez a napló és ezek a levelek az írónő lélektani búvárlámpájának világításában. A leveleknek van egy izgató titkuk s azt hiszem, a könyvet ez hozta létre. Mert Rédey Máriában megvan ugyan a tudósnak és a kutatónak minden szenvedélye, lelkiismeretessége, sőt pedantériája, (milyen jól esik ez az olvasónak a könyvhöz fűzött Jegyzetekben), de igazi hajtóereje mégis csak a művészet démonja. A 82 levélben fölfedez egy Jászai Marit, akiről érthető megdöbbenéssel kénytelen tudomásul venni, hogy nem hasonlít a későbbi Jászai Marik egyikéhez sem.
A kilencvenes évek nagy tragikája, a magános Pythia, a nőtlen férfi életmódját vállaló asszony, - egészen más formát mutatnak, a Jászai-Napló tudatosan, sőt szenvedélyesen helyezkedik szembe a fiatal Kassainéval, akit utólag és önkényesen magyaráz s a portré, amelyet a finomlelkű Lehel István festett róla mozaikszerűen érdekes és színes könyvében, sem Kassainéhoz, sem a későbbi Jászaihoz nem hasonlít, inkább Jászai és Lehel közös Wunschbild-je, amelynek rafaeli harmóniáját úgyszólván csak az elszólások és kisiklások zavarják meg, viszont a megsértett valóság éppen ezekben követeli a maga jogát s mutatja meg a maga arcát.
Anélkül, hogy kimondaná magát a szót, az írónő folyton érzi, hogy teljesen kianalizálatlan jelenséggel áll szemben (Jászai utolsó percéig az maradt), aki csudálatos intuiciókkal élte az életét, de ennek a nagyszerű életnek egyetlen motivumát sem gondolta soha végig - a vallás végső kérdéseit épp oly kevéssé, mint a gyakorlati élet apró csirkepöreit, - viszont ez a megfejtése annak is, hogy a 76 éves Jászai épp úgy tudott rajongani, mint a 19 éves Kassainé ifjasszony s ez a rajongás, - a ki nem analizált lelkek gátlástalan lendülete az, ami egész hatvanéves színpadi pályáján keresztül megóvta őt a blazirtságtól, a cinizmustól és a rezignációtól.
Nagyszerű benne, hogy vénségére sem vált bölccsé, bár Lehel István szeretné őt a bölcsesség koszorújával is fölékesíteni. Rajongása és kiábrándulása még utolsó éveiben is folyton váltakozott, úgy hogy a legtöbb dologról ma sem tudhatjuk igazi véleményét. Szigligetiről, épp úgy kétféle véleményét írta le, mint Paulayról, csak az önellenmondás ami biztos és állandó nála, a kritikája mindig merő hangulat - olyan mélységekből törve fel, mint másnál a meggyőződés.
Rédey Mária teljesen átérzi Jászai nem mindennapi szomjúságát a könyvek után, - de nem látja "zureichender Grund"-nak, a fiatal művésznő alázatosságának és rajongásának teli akkordjaiból finom hallásával - kiérez egy hamis hangot is, amely nyugtalanítja, de amelyet nem tud elmellőzni és így az ő analizise Kassainé ifjasszonyról nemcsak kézzelfogható lesz és helytálló, hanem a kezdő asszonyban és a kezdetleges művésznőben, aki tapogatózva és bizonytalanul keresi a maga útját: mégis föltárja azokat a vonásokat, amelyek a későbbi Jászaiban teljesen kifejlődve állnak előttünk.
A könyv ma már ismeretlen és fölöttébb érdekes arcképeket is hoz, amelyek legnagyobbrészt híven találnak Jászai 82 leveléhez. Van köztük olyan, amely divatos ruhában ábrázolja őt (a ŤHárom kalapť című vígjátékból) s ma szinte groteszkül hat reánk. A "Phaedra" arcképeken is még lesír róla a jelmez, - látszik hogy a későbbi mesternő még csak gyönge tanítvány, akit felöltöztettek a színpadra.
De van egy arcképe 1869-ből, tehát 19 éves korából, amely mint Deborát mutatja őt, az üldözött zsidónőt, Mosenthal egykor oly ríkató, silány melodrámájában s egy Magdolna-arckép - Várady Antal Iskarióth-jából, amelyben, amikor én láttam, 1890-ben bibliai egyszerűséggel és mélységgel állította színpadra az alakot. Ez a két arckép teljesen elüt a többitől. Ez nem a valóság, ez az ígéret, a jövőnek előrevetett tragikus árnyképe. S ahogy ebből a két arcképből következtetni lehet, - úgy találja meg Rédey Mária a 82 levél között azokat, amelyek Kassainé ifjasszonyban sejtetik már Jászait s analizise itt éri el a legmagasabb színvonalat.
Hogy milyen bonyolult feladat volt Kassainé ifjasszony leveleiből kiemelni és kielemezni azt a lényt, aki valójában mégis csak Jászai Mari, - akkor értjük meg legjobban, ha arra gondolunk, hogy a nyelveket tudó és nyelveket beszélő, komoly könyveket olvasó és folyton tanuló művésznő - életsorsánál fogva autodidakta volt, ennek a szerepnek minden nagyszerűségével és minden képtelen kinövéseivel. A legjobb autodidakszis is olyan, mint egy vár vagy kastély, amelynek nincs igazi fundamentoma, vagy melyet nem alulról kezdtek építeni. Nagy tudása mellett mindig kevés volt benne a kritika és túlzottan sok a rajongás. Ez persze ellentmondásnak látszott benne, az is volt, de először is éppen a nagy egyéniségekben találni legtöbb ellentmondást, azután meg ez hozzátartozott az életéhez.
Hónapokig, talán évekig - pontosan már nem emlékszem - nem akarta kiejteni Shakespeare nevét, mert Edwin Borman könyveiből (amelyeket rám tukmált, hogy tanulmányozzam át őket alaposan) végleg meggyőződött arról, hogy Shakespeare helyett Lord Bacont kell mondanunk. Én az első pillanattól fogva ellentálltam ennek a mondvacsinált elméletnek, s később, már magam sem tudom, miért, ő is visszatért Shakespearehez. |