Luby Margit könyve
Nem ismerjük a saját népünket, - ez a vád körülbelül azóta hangzik a magyar szellemiség ellen, amióta ez a szellemiség számbavehető szerepet játszik. A vád, magam is hangoztattam, nem alaptalan, de mennyire nem! Róla természetesen nem csak az irodalom tehet. A hiba gyökere mélyebben van, társadalmunk furcsa összetételének alján, - hagyjuk is egyelőre. Örüljünk a jelenségeknek, melyek, ha ritkásan is, de már amellett szólnak, hogy az elfogult, romantikus nép-istenítés után reményünk lehet végre a magyar nép tárgyilagos megismerésére.
Nem fog könnyen menni. El lehetünk készülve, hogy a mai hangos parasztimádók egy része zavartan hátrál egyet az elébe táruló kép láttán. Másokat olyan ártalmatlan tudomány állít majd életbevágó választás lé, mint a folklore. Mulasztásainknak köszönhetjük, hogy aki tudomány után nyúl, az is gyakran politikát fog, még hozzá égetőt. Ám hagyjuk ezt is.
Luby Margit érdeklődését nem a politika keltette fel a nép iránt; megfigyeléseit oly időben kezdte, amidőn még híre sem volt a mai jelszavaknak. Tárgyilagos, tudományos célzatú könyve tehát ártatlan abban, hogy megjelenésével így kapóra jött, hogy esetleg oly visszhangot ver fel, melyet hasonló művek ezeddig nem vertek fel, melyet különben megérdemel. Hosszú évek türelmes munkája fekszik ebben a könyvben. Mind a kétszázharminc oldala egy-egy sikeres leszállás abba az ismeretlen bányába, aminek a néplelket nevezik. Az egész könyv két szatmármegyei falu, Tunyog és Matolcs szokásairól szól.
Szóval etnográfiai leírás, de sietek már itt megjegyezni, hogy tudományossága mellett is oly eleven nyelvezetű leírás, mely inkább naplóhoz teszi hasonlóvá. Luby Margit jó megfigyelő, de jó elbeszélő is, bátran mondhatom, hogy született epikus. Iráskészségének köszönheti, hogy noha a tudomány színvonalából nemigen enged, műve a legjobb értelemben népszerű, irodalmi olvasmánynak is élvezetes, azért is tartom fontosnak, hogy e helyütt az irodalmi alkotások sorában emlékezzem meg róla.
Mindnyájan tudjuk, hogy a parasztság érintkezési formáját a legmerevebb spanyol etikettnél is szigorúbb szokások szabályozzák. Bevallom, hogy velem is, aki pedig nagyjából jártas vagyok bennük, nem egy kellemetlen kaland esett meg oly apróságok miatt, hogy a kenyeret domború oldalával tettem vissza az asztalra, a kocintásnál nem ügyeltem, hogy a poharak pontosan a felső szélüknél érintsék egymást, vagy búcsúzásnál a gazda után kezet nyujtottam hajadon lányának is, ami nálunk például még nem is oly rég a lehető legbizalmasabb viszony világgákürtölését jelentette.
Szóval a parasztságnak is megvan a maga bonyolult és zárt illemtana, külön erkölcsi világa, melyet azért is jó ismerni, mert annak ezer csinja-binja nem hogy nem felesleges sallang, de hasznos és ma is használatos kifejezési eszköz oly érzelmek közlésére, melyeket a nyelv csak hosszas köntörfalazás után tudna, vagy egyáltalában nem is tudna értésre adni.
Hogy még egy hazai esetet vegyek, nálunk például abból az egyszerű s igazán jelentéktelennek látszó körülményből, hogy a szobába lépő látogató kezéből kiveszik-e a kalapot s ha igen, ki veszi azt ki, az anya, vagy az apa, vagy valamelyik fiú, vagy lány-e és ha történetesen egyik lány veszi ki, az azt hova teszi, az ágyra-e, vagy a ládára, vagy a fogasra, - a mozdulatoknak ebből a szövevényéből a vendég egy hang hallomása nélkül a legvilágosabban megértheti, hogy milyen magatartást kell tanusítania, előállhat-e valamilyen kérdéssel, s ha igen, milyennel, vagy pedig legjobban teszi, ha öt perc múlva tovább áll, természetesen akkor is a kellő ceremónia betartásával. Embernek kell lennie a talpán, aki ezekben kiismeri magát.
Luby Margit ennek a világnak a feltárására vállalkozott. Könyvében sorra veszi a parasztság magatartásának szabályait más társadalmi osztályokkal szemben, a parasztok egymásközti érintkezésének, a házas ember, a legény, a leány, az asszony viselkedésének népi törvényeit, a babonák szerepét s végül a várostól átvett újabb szokásokat.
S mindezt nem a kívülálló fölényével, hanem a tárgyat megbecsülő kutató alázatával. Megfigyeléseit régibb, hazulról hozott tapasztalatain szűri át: maga is falusi. Ezt az előnyt hasznosítani tudja. Legfeljebb a magyar paraszt és úr viszonyában, melyet "kölcsönös megbecsülésén" alapulónak mond, esik némi tévedésbe azáltal, hogy itt is készpénznek veszi azt, amit a parasztok neki, a birtokos család egyik tagjának mondanak. A cigányok helyzetéről írt fejezetben is kísért a régi táblabíró-világ adomázó légköre.
Ezek a részletek azonban első pillanatra észlelhető eltérések a tárgytól s nem igen érintik a könyv lényegét. Sajnálhatjuk még azt, hogy nem kaptunk képet a két falu birtokviszonyáról; némi szociográfiai adat bizonyára elősegítette volna a szokások megértését is. De nem lehet jogunk a mohóságra. Ennyiért is köszönet illeti Luby Margitot. Könyve elé Solymossy Sándor írt megszívlelendő igazságokkal teli előszót.
Illyés Gyula
