1935 március 29-ére

Megbocsáss, barátom, ha most ahelyett
hogy tárcsát forgatva fölcsengesselek
s acélkagylód torkán zúdítsam reád
kalmárszázadunknak nyers halló!-szavát:

inkább töltőtollam csavarom meg én
ötven esztendődnek csöndes ünnepén,
ötvenből a húszba így szólítlak el,
hűtlen ifjúságunk emlékeivel.

Ötvenből ha húsz lesz: ülhetünk megint
a régi padokban fölhevülve mind,
lázadó fürtökkel, hangos kis csapat,
Négyesy tanár úr oltalma alatt.

Szent húsz éveinkkel vívtuk az eget,
te A csillagokhoz zengtél éneket,
s szemünkben a láng, a betlehemi csend
hirdette: a csillag köztünk megjelent!

Hány tízéve ennek? Egy-e, három-e?
Oly mindegy, - létünk is: lét-e, álom-e?
Máig álmot éltünk, ennyi az egész -
s Négyesy tanár úr még körmünkre néz...

Hányszor jöttek újra új húszévesek,
önbecsükre büszkébb "nemzedékesek"!
Még mi úgy kezdtük: ki szárnyon, ki gyalog,
nemzedék se voltunk, csak - fiatalok!

Hány tízéve ennek! Hányunk elmaradt!
Te még ott állsz értünk a nagy ég alatt,
sarkad alá szegve a tűnő időt:
s szólsz a csillagokkal, - testvéreid ők!