|
Karinthy Frigyes - Az ötvenéves Kosztolányi
Évforduló. Mégiscsak vannak dátumok, túl a babonán s a végzetet és sorsot tagadó mennyiségtanon innen, valami csillagrendi számítás, egykor tudomány, ma felelőtlen "okkultizmus". Nem puszta véletlen, hogy Kosztolányiról szóló első írásomat keresve a Nyugatban, az 1910-es kötetben találom meg, pontosan huszonöt évvel ezelőtt írtam, ami a tizes számrendszerben azt jelenti, hagy Kosztolányi 25 éves volt a beérkezés és indulás esztendejében (a magyar irodalomban ez a kettő összeesik), mikor a "Szegény kis gyermek panaszai"-val egyszerre lett népszerű és elismert: az akkori finom és válogatott olvasóközönség dédelgetett költője s az akkori benemjegyzett, de egyedül mértékadó Akadémiának, a forradalmi új magyar irodalomnak felelős és mintegy kinevezett vezéralakja, az első négy, vagy öt között.
Csupa ködös, homályos fogalom, amikből "kritikai megállapításom" ünnepélyes, kinyilatkoztatott tételeit kifaragtam: tételes líra, fából vaskarika. Kiemelem egyéniségét a költészet folytonosságából, megkülönböztetem a látszólag hasonlóktól: "Másféle közvetlenség ez (írom), mintahogy nálunk értelmezik a szót - ennek a költőnek nem kenyere a pongyola egyszerűség.
Ez a művészet túl van céljain ama most letünő iskolának, mely színeket és ellentéteket a színpompa kedvéért rakott egymás mellé. Ugyanakkor kiemelve őt a szokványos esztétika skatuláiból, rögtön bedugom egy magamválasztotta skatulába: spirituális transzcendens, metafizikus költőnek nevezem. Végre kereken és röviden kijelentem, hogy "Kosztolányi ma az első, a legnagyobb szimbolista költő".
Egyrészt arra használom fel verseit, hogy az intuitív artisztikus világszemlélet szupremáciáját hirdessem általuk, másrészt bizonyítani próbálom velük, hogy mi költők vagyunk az igazi exakt tudósok, nem Jack Loeb és Einstein (amit, legalább a lélektan, egy időre el is hitt nekünk). "Vagyunk - kiáltom pátosszal - kik a költészetet egy elkövetkező tudomány alkimiájának tekintjük".
Mindenesetre "egyetemesen összefogó világképet" érzek ki a 25 éves költő verseiből, ami nem akadályoz meg benne, hogy a túlvilági káoszból érkező gyermek epigonjának ne nevezzem: "önmagunk epigonjai vagyunk, örökösei ama tizenkétévesnek, ki a templomban tanítá a bölcseket" Mint látjuk, magam tele vagyok ellentmondással, de nem tűrök ellentmondást.
Ne felejtsük el: a hegeli filozófia negyedszázaddal közelebb volt hozzánk s ezek a "merész" szembeállítások, amik ma némi enyhe zagyvaság képzetét keltik, akkoriban ugyanazt a szerepet játszották a fiatal költők és kritikusok fantáziájának s elhivatottságának önérzetében, mint a mai fiatalok határozott meggyőződése, hogy, a világ tőlük várja egyrészt politikai és gazdasági, másrészt erkölcsi és kulturális megváltását. Mégis, zagyvaságokon túl, az ifjúság vak ösztönével sikerült tanulmányomat egy elfogadható és szép mondat révébe vezetnem, "hogy test és lélek vagyunk s nincs okunk félni a haláltól".
Mintha lelkünk is szervesen, a Pestalozzi-féle pedagógia irányelveit követné: előbb egy homályos, de általános áttekintés elemi iskolája, aztán a más tantárgyakra osztott, de még nem válogató középiskola, végre a különleges képességeinknek és hajlamainknak megfelelő egyetemi fakultás.
Hogy az ötvenéves Kosztolányi, mint a huszonötéves Kosztolányi "epigonja" helyesebben specialistája, a maga művészetének egyetemi tanára lett időközben, azt nemcsak önkéntes és önkéntelen tanítványai bizonyítják, hanem a szakma valódi mesterének az a törekvése, hogy a katedrát egyre sűrűbben cserélje fel a laboratóriummal, műhelyébe vonuljon vissza, ahol minden tanítói, nevelői, sőt prófétai hivatásnál nagyobb gyönyörűség vár rá: tovább tanulni a Legnagyobb Tanártól, a minden elméletet, magát az életet és tapasztalatot is százszor megcsúfoló, mindig új kérdéssel vizsgáztató legfőbb cenzortól és nevelőtől, minden mesterségek édesanyjától, akit úgy is hivunk, mesteremberek, anyánk nevét idézve: anyag. Az anyag lelke. Így lett a nyersanyaggal (nyelv és forrnák, kifejezés és közlés eszközei) való bánnitudás művészetének lelkévé és legfőbb tanulmányává. A tárgy (téma, gondolatok, indulatok, érzelmi és értelmi világkép) - a tárgy jelentősége nem csökken ebben a tanulmányban, mintahogy a formalizmus hívei és ellenségei egyforma felületességgel hiszik és hirdetik: nem arról van szó, hogy mindegy, miről írok és hogy csak az a fontos, hogyan írok róla - hanem éppen (és éppen ellenkezően) arról van szó, hogy a tökéletes írnitudás és látnitudás birtokában kiderül, hogy semmi se mindegy, ami a kezemügyébe kerül.
Nem a "nagy" dolgokat kicsinyíti le, a "kis" dolgokat nagyítja fel ez a kifejlődött képesség, a közönséges szemhez viszonyítva - felnagyítja s belekapcsolja a dolgok egyetemes jelentőségébe, abba a valóságba, melyben nagy dolgokat és kis dolgokat nem az életérdekeinket szolgáló szemmérték, hanem a legtávolabbi s legközelebbi összefüggések közt szabadon szárnyaló művészösztön mérlegel, válogat ki, hasonlít össze, különböztet meg.
Az írnitudásnak ezen a fokán nem az derül ki, ahogy a laikus képzeli, hogy "micsoda fantáziája van kérem, egy cserebogárba annyit tud belepréselni, mint más egy elefántba", hanem az, hogy a műszer tökéletesítése és finomítása odáig jutott, hogy fel tudja már mérni egy szerény hányadát a végtelen világnak, amivel egy cserebogár több, mert bonyolultabb az elefántnál, mintahogy a lencsenagyságú karkötőóra nagyobb csoda a toronyóránál.
Így fordul meg s adja ki tulajdon túlsó végletét a sokat emlegetett madáchi mondás: "a művészetnek is legfőbb tökélye, ha úgy elbú, hogy észre sem veszik"- így eszmélünk rá, hogy e tétel csak az úgynevezett "monumentális" műfajokra vonatkozik. A Kosztolányi műfajaiban a tárgynak, a témának kell elrejtőznie a szüntelenül szemünk előtt csillogó, hibátlanul s fáradhatatlanul gyönyörködtető formai művészet mögött.
S hogy e kettő mégis egy, hogy a független formaszépség lehetőségének elismerésével nem kell megtagadnom törvényemet, mely szerint a stílus legmagasabb foka az, ahol forma és tartalom, mondanivaló s annak kifejezése közt nincs mennyiségbeli s alig van minőségbeli különbség, azt éppen Kosztolányitól tanultam meg, akit nyelvészkedő kedvtelése soha nem vitt kísértésbe, ahogy a képhűség rovására önálló "nyelvszépségekkel" higítsa fel klasszikusan tömör mondatait, mint egész sereg cicomás, sujtásos, varrottas, kalotaszegi-mintás és erdélyi-lucskos-zamatos-magyaros nyelvújító lángész, aki külön-külön dícséretnek veszi és egyenesen büszke rá, az "írói egyéniség" bizonyítékának érzi, ha megállapítják róla, hogy idegen nyelvre "lefordíthatatlan" nyelvi gyönyörűségek tárháza, amit ír.
Kosztolányi, mint minden nagy stiliszta, kitűnően fordítható, mert végeredményben mégiscsak a minden nyelvben közös fogalmak legszebb magyar változatát beszéli s nem a fogalmaktól elszabadult szavak anarhisztikus halandzsáját.
Őmaga, egy nemrég megjelent cikkében, aminek politikájával keményen szembeszálltam, azt állítja ugyan, hogy az önmagához őszinte írónak be kell vallania a különös kölcsönhatást, szavak és gondolatok, sőt szavak és elvek, szavak és meggyőződések között: hogy nemcsak a nagy megismerés inspirál nagyszerű és válogatott szót, a füllel és innyel ízlelgető szóválogatás további felismeréseket termel s a művésznek meg kell elégednie azzal a szereppel, aminek révén, ilyenformán, a szeszélyesen alkotó életnek munkatársa csak és nem bírája. Bár ez az önvallomás nem áll ellentétben fenti jellemzéssel, arra mégis alkalmas, hogy egy lépéssel továbbmenjünk s megvizsgáljuk most már, milyen módszerrel dolgozik művészi technikája.
Ilyenformán kénytelek volnánk elismerni, hogy nincs "mély" és "igaz" és "látnoki" vers, csak szép vers van, ha nem jelentkezne valami furcsa sejtelem s éppen a költőben s éppen az inspiráció hevületében, mely azt súgja, hogy az a két szó nem véletlenül végződik egyformán, hogy valahol, fogalmak és szavak közös őstalajában, közös gyökér fűzi össze őket, hogy (egyik verstani értekezésemből idézve) "e két szó fülemben találkozott, de bemutatkozás után kiderült, hogy már értelmemben is ismerték egymást".
Itt nem is megyek tovább, tulajdon műfordításait szegezem Kosztolányi ellen, azt a csodát, amit a jó átültető-művész lépten-nyomon tapasztal, hogy a formákra felépített eredeti gondolatra mindig találhatunk olyan formákat a magunk nyelvében, mely ugyanazt a gondolatot tökéletes hűséggel fejezi ki.
A nyelv "hangszere" nem differenciálódott még annyira, mint ahogy Faremidóban álmodtam, hogy tiszta zöngékkel fejezze ki a szív és idegek s tiszta zörejekkel a kombináló értelem világát, a kettő együtt muzsikál és dörömböl benne, mint Flaubert "repedt fazeká"-ban, vagy mint valami modern jazz-hangszerben. Ha Kosztolányi zeneszerzőnek születik, egész biztosan nem komponál úgynevezett program-muzsikát, aminek hanghatásokon túl még "mondanivalója" is van s ha festő válik belőle, nyilván semmi se áll távolabb tőle, mint a történelmi, vagy zsánerkép.
De író volt s még hozzá ujságíró is, s kedve volt mindkettőhöz, a szerkesztő és kiadó sok műfajjal kereskedik s a művész passzióval áll kötélnek, becsvágyát, virtusát bizsergetően csiklandozza a sok rossz novella, cikk, tanulmány, sőt vezércikk, amiket olvas: meg kell mutatni, hogy kell az ilyet jól megcsinálni. Ezekben a kisebb "folyékony" műfajokban élvezi leginkább a hozzáértő Kosztolányi virtuóz stílművészetét, mikor nem mindig ízlésének megfelelő tárgyon győzedelmeskedik pompás, élesen válogató ízlése.
Az önmaga vagy más (ne feledkezzünk meg az ankétekről és körkérdésekről se!) kezéből földobott "kérdést" vagy problémát csakugyan röptében lövi le s nagyon gyakorlott szem kell hozzá, hogy a röppálya ívén, a rövid, pompás mondatokban megfigyeld a képzettársítások módszerét. Ez a módszer nem képzetet társít közvetlen képzetekkel, villámgyorsan képet iktat a kettő közé s ezzel éri el a frappáns plaszticitást, mint a kettős vetítés.
Ha gondolat-mag kerül a láncba, nem várja meg, míg ez a mag nehézkesen gondolatgyümölccsé érik, újabb gondolat-magvak keserves raktárává, hogy előlről kezdődjék a spekulációk örök, évezredes körforgása - abban a pillanatban éri tetten az életfolyamatot, amikor éppen kibomlik virága, a szép, tarka szó: ezt tépi le a tűzi oda, abcissa minor, s abcissa major után, konkluziónak. Mert jól ismeri magát, nagyon jól tudja, hogy ami kétségtelen igazságra, megvilágító fölfedezésre bukkan, a nagy pillanat, úgyse ezen az úton, a spekulációk labirintusában vár rá, hanem odakint, a szabadban valahol, az intuició villámfényében.
Eredeti és egyéni próza, az író személykultuszának legkisebb nyoma nélkül, külsőségeiben remekül utánozható (egyik legjobb karikatúrámat írtam Kosztolányiról), anélkül, hogy a vegyítés titkát valaha is elleshetné a hamisító. Ezzel a prózával Kosztolányi egyedül áll, de nem remetepózban: kultúrán és műveltségen túl minden szavából civilizáció árad. Minden mondata zárt egész, külön kis kristály a nagy kristályban, a sok fénytörő felület csillogásával: regényhőse a jellemzés minden tükörcserepében tökéletesen, maradék nélkül bennevan, az egész regény csak arányát és jelentőségét növeli.
Módszere nem a "jellemfejlesztés", hanem a jellemábrázolás: a mozgókép, mint a filmen, számtalan állóképből áll s mindegyik állókép teljes figurát mutat. Sokszor bámultam s írás közben - keservesen markolászva a szavak tengerében, széttárt karokkal, hogy az összekapott szavak közt biztosan ott találjam az aranyhalacskát, azt az egyetlen szót, ami nemcsak kifejezi, de közli is, amit közölni akarok s nemcsak kifejezni -, írás közben sokszor irigyeltem meg a halk, virtuóz könnyűséget, amivel beletalál a leghatásosabb szóba. Érzem, hogy kéjjel dolgozik, mint a festő, aki a festék szagát is szereti, nemcsak a színét.
Sokszor láttam, írás közben, régebben, fiatal korunkban: a cigarettáiból nagyokat szippantva, gyorsan dolgozik s mégsem sietősen - nyujtja az élvezetet, ötször-hatszor kihúz egy szót, nem azért, hogy a rosszat kijavítsa, hanem mert a jó helyett még jobb ötlött eszébe: nagyot szippant, mosolyog, a kihúzott mondat fölé, vagy oldalt, vagy egy másik papírra szédítő tempóban kanyarítja oda a szétnyujtott, vékony, zöld tintacsíkot, kézirata a grafikusok kusza vázlataira emlékeztet, nem kíméli a papírt, mégis pontosan tudja, mennyit emészt a szedőgép, mekkora adagot kér.
Szemben a szerkesztőség másik asztalától, szabályos, minden kutyanyelvre egyenlő számban adagolt két sorom közül csüggedten és tanácstalanul emelve ki a fejem, be sokszor bámészkodtam rá, tudtán kívül, figyelve durcás bohóc-fejét, "mintarajziskolai hallgatót" domborító magas gallérját s a kétségbeejtő fekete madzagot, amit nyakkendőnek viselt (s "vékony tintacsorgásnak" nevezett valamelyik versében) - és arra vártam, hogy egyszer felugrik, hátralép az íróasztaltól s félrefordított fejjel úgy nézi meg, távlatból, a leírt mondatot, ahogy a festők ugrálnak hátra, minden ecsetvonás után, egyszerre élvezni az alkotást s az alkotásban való gyönyörködést.
Kosztolányit, az a határozott érzésem, két esetben vezette félre az anyagban és anyagkeverésben való részeg tobzódás: az egyik eset a műfordítások kalandja volt. Van valami igazság a laikusok rosszul fogalmazott panaszkodásában, hogy a népszerű "Idegen Költők Antológiája" csupa Kosztolányi-vers, nem közvetíti a fínom és ritka exotikumot, ami angol és francia és kínai és japán költők egyéni ízét hivatott belevinni a magyar nyelv borába.
Kosztolányit fordítás közben annyira elkápráztatja az anyanyelvből adódó sok gazdag lehetőség, hogy az idegen, távoli nyelv egyenletes fénye elszürkül a csillogásban s azt a tévhitet kelti benne, mintha szegényes volna: ezt az álszegénységet aztán pótolni igyekszik a fordításban, sokszor éppen ott szépít és told, ahol teljesen fölösleges, mert a szolgai, konvencionális szó-lefordítás véletlenül éppen megfelelne. Az eredmény valami új és eredeti, éppen abban a műfajban, ahol nem szabad újnak és eredetinek lenni. Katolikus pompájú, hangzatos műfordításainál ezért megbízhatóbbak Arany János puritán, óvatos, protestáns fordításai.
És mégis, mérlegelve és olvasgatva, visszalapozva, kóstolgatva és emésztve a remek fogást, azon tünődöm, miért nem jelentkezik a szorongató, mélységes, lesujtó és fogvatartó utóíz, ami a nagy gyilkossági regények, Raszkolnyikov, vagy akár az Amerikai Tragédia elolvasása után olyan élménynél élményszerűbb szorongással és bűnbánattal töltik el az olvasót, mintha maga követte volna el a gyilkosságot? Csak azért, mert ezek súlyosabb anyaggal dolgoznak, nehezebb megemészteni őket?
Egy mondatnál - isten tudja, miért épp ennél? - egyszerre mintha rájönnék a hibára. Közvetlen a gyilkosság elkövetése előtt Anna kibotorkál a sötét konyhába, eszik "egy csirkecombot és sok-sok süteményt". A lelki kép, a maga shakespearei zűrzavazában, szorongatóan, ijesztően életszerű, igaz és meggyőző - lenne, ha... ha Anna sültet és, mondjuk, egy vagy két süteményt enne, mivel e kiexponált pillanatban, igenis, égetően nemmindegy, hogy egy süteményt evett-e, vagy kettőt, ez a drámai hitel, hogy úgy mondjam, a riportage szempontjából fontos.
De Kosztolányit elragadja az anyag, pepecselni és bibelődni kezd vele, a nyelv furcsa természete is izgatja, egy vagy két sütemény nem elég neki, bőkezű és könnyelmű lesz, sok-sok süteményt etet szegény Annával, sok-sokat (már az alliteráció kedvéért is) s a sok-sok sütemény művésziesen határozatlan bája következtében már nem hiszek el egy süteményt se.
És visszamenőleg most már sejteni kezdem, hogy ezúttal, végig az egész regényen, a művész legfőbb erénye áll útjába a végső és legfelsőbb hatásnak: a téma fellázad az előadásmód művészi tökélye ellen, dadogást, látható és érezhető erőlködést és izzadást követel, különben nem hajlandó teljes meztelenségében megmutatkozni. Anyagszerelme megtréfálta a költőt, kiütközik a műből, előtérbe lép: a gyilkosságot ábrázoló pompás szoborműről azt a képzetet kelti, mintha keményrefagyasztott tejszínhabból faragták volna. Vagy sok-sok süteményből.
Ahogy végigfutom ezt a nehány alkalmi sort, ellenőrizni, vajjon simogatás és csipkelődés aránya elég-e hozzá, hogy mulattassam vele őt és az olvasót, két furcsaság ötlik szemembe, a hevenyészett rajzon - az egyik, hogy néhol utánzom a hangját, kosztolányis képet használok, mint a rajzoló, ki a gyors munka buzgalmában önkéntelen fintorokkal mímeli a modell arckifejezését, amit papírra akar rögzíteni. A másik...
"Csak folytasd - mondom én is, összehúzva a szemem fontosodva - tudod, sokszor úgy érzem, hogy nekünk is addig kellene gondolkodnunk egy leírt mondaton, mint Newton a binominális tételen, évekig, esetleg egy életen át, - mert van olyan fontos és felelős és örökérvényű és végzetes dolog, a mi dolgunk..." "Gimnazista", enyeleg Esti Kornél, "miért nem fejezted be az egyetemi tanulmányaid?" s már féktelenül nevetünk ezen a játékon, ami abból állt, hogy ha valamelyikünk valami fontoskodó, vagy banális, vagy émelygős vallomást tett, a másik befejezetlen tanulmányait juttatta eszébe. Tovább ír, én lapozgatok, egy pillanatra ottfelejtem a szemem az "Üllői-uti fák"-on - aztán hangosan olvasom a fejére tulajdon sorait: |