Színházi bemutatók

Kóbor Tamás: Hat hónap (Nemzeti Színház) - Góth Sándor-Relle Pál: Ének a búzamezőkről (Nemzeti Színház) - Hunyady Sándor: A három sárkány (Vígszinház) - Goldoni: A hazug (Nemzeti Színház)

Kóbor Tamás, a regényíró, irodalomtörténeti szerepe és jelentősége körülbelül ma már tisztázódott. Úttörő érdeme kettős. Egyrészt az elsők közé tartozik, aki Budapestet, a nagyvárost (vagy legalább annak egy jellegzetes rétegét) felfedezte a magyar regényírás számára; másrészt egyik legtehetségesebb kialakítója nálunk a szociális és pszichológiai aláfestésű realista regénynek. A naturalizmussal kacérkodó, de valójában stílromantikus Bródy Sándor programmját bizonyos értelemben ő valósította meg, szinte stendhali tárgyilagossággal és szárazsággal.

Mindenesetre: illúzióktól ment, hűvös józansággal. Írói adottságának legmélyebb gyökere szerint Kóbor tulajdonképen kritikus, ahogy igazában Kemény vagy Ambrus is az volt. Boncoló, elemző és értékelő elme, sokkal inkább, mint ábrázoló, telve probléma-fejtő kíváncsisággal és ítélkező moralista-hajlandósággal. Éles szeme a jelenségek mögött bujkáló, oksági összefüggéseket kutatja. Puritán kifejezésmódja ezért rokon azzal az értekező-prózával, amelynek legfőbb szenvedélye a bizonyítás és kedvenc szava a tehát. Ez a rendkívül éleseszű, keserűen okos és rezignáltan bölcs író sohase éri be a puszta konstatálással.

Meggyőzésre is törekszik. Minden állításának olyan nyomatékot ad, mintha láthatatlan ellenfelekkel vitáznék. Elsősorban nyílván örök-szkeptikus önmagával. Véleménye mindig különvélemény. Sajátosan és jellemzően egyéni. Innen van benne legtöbbször valami "támadónak" érzett él. Holott - lényege szerint - ez az en-garde-vétel sokkal inkább előzetes védekezés. Amilyen szembeötlő, olyan árulkodó vonás. Talán az egyetlen, amely meglebbenti Kóbor Tamás férfias szeméremmel titkolt lirizmusának leplét.

Egy ennyire eszmei érdeklődésű, kifejezetten regényíró tehetség mondanivalóinak megszólaltatására aligha lehet alkalmas instrumentum a színpad. A dráma nemcsak formailag, hanem tartalmilag is különbözik az epikától. Tárgyköre valahogy szűkebbre-szabott, mint a regényé, amelynek szabadsága e tekintetben csaknem korlátlan.

Regényben olyasmi is meggyőzőn felmutatható, ami színpadon egyszerűen Ťláthatatlanť marad. A regényíró meglékelheti alakjai koponyáját s hiánytalanul beszámolhat a homlokcsont mögött lejátszódó legkisebb gondolati, vagy érzelmi rezdülésről is. A drámaírónak viszont mindent ki kell mondatnia figuráival, vagy - ami ezzel egyet jelent - a dialóguson keresztül akcióba kell áttétetnie.

S hogy mingyárt a Kóbor-darab egyik főmotívumát hozzam fel például: regényben szuggesztív képet adhatok arról, hogy egy sértő, bántó, megalázó szavak korbácsával végigvert éhező leány nem bir ellenállni a bántalmazójától felkinált étel csábító ingerének és mohón hozzálát az evéshez. A regényíró ezt minden különösebb nehézség nélkül elhihetővé teheti az olvasó előtt. Mikor azonban ugyanezt a szituációt színpadon mutatom be: arról, hogy mi megy végbe a kísértés során az éhezőben, a legkifejezőbb szinészi játék sem adhat igazán számot, mert maga az éhség, mint drámai hatóerő, alkalmatlan a közlésre.

Az éhségnek ekkora fokát legfeljebb az író becsületszavára hiszi el a közönség s akkor sem érez tudomásulvételénél tragikus megrendülést. Úgy van vele, akár a csodával, amely színpadon sohase kelt őszinte emóciót. Mennél tökéletesebben megoldott produkció a színpadi csodatétel, annál kevesebb hitelre talál a nézőben. (Talán mert maga a színjáték olyan egyetemes "csoda", hogy nem tűri a ráduplázó, külön "betétet".)

Kóbor darabja különben valóban az aminek a kiváló író nevezi: különös történet. Egy éhező leány az utcáról betéved egy úri-klubba s az első elébe kerülő férfitól segítséget kér - a szenvedő ártatlanság nevében. Csakhogy ez a megszólított, javakorbeli úr nőgyűlölő. Mióta a felesége és a leánya megszökött tőle, nem hisz semmiféle női becsület értékében. Ezért alamizsna helyett azt a cinikus tanácsot adja a leánynak, hogy lőjje magát főbe, ha szűzi erényét csakugyan többre tartja az életénél.

S mingyárt átnyujtja neki a revolverét is. Az elkeseredett leány rálő az embertelen ajánlat tevőjére, de a golyó nem talál, mire a férfi úgy áll bosszút rajta, hogy kegyetlenül kicsúfolva, megalázva és vérig sértve a merénylőt, dúsan megebédelteti, majd házához veszi: töltse be ott az "úrnő" szerepét - hat hónapig. Megigéri, hogy egy ujjal sem fog hozzányúlni. Éljen végre gondtalan jólétben, mikor pedig letelik a határidő: menjen csak vissza jól megőrzött ártatlanságával az utcára, a nyomorba, esetleg az éhhalálba. A sikertelen merénylet következtében kényre-kedvre kiszolgáltatott leány mindent kénytelen elfogadni, ha szabadulni akar a börtöntől.

A néző eleve érzi, hogy a furcsa ajánlat sivár brutalitása mögött már ott dereng a férfit átalakító, kezdődő szerelemnek egy előrevetett, halvány sugara. Ez az érzése nem is csal, mert a hat hónap leteltével a bőkezű házigazda feleségül akarja venni a leányt, akiben azonban ekkor teljes erővel fellobog a bosszú diadalmas lángja. Most ő alázza meg a szerelemre éhes, erőszakos férfit. Ott akarja hagyni örökre. De amikor látja, hogy ezzel öngyilkosságba kergeti: elégtételt sóvárgó szenvedélyes bosszúvágya egyszerre elhamvad a benne is kigyúló szerelem megtisztító ízzásában és a férfi mellett marad.

A történet maga szigorú zártsággal megkomponált, kerek egész. A pszichológiai elemzés és a dialektikus gondolkodás mesterére vall minden gondosan motivált részletével. Csupán egy fogyatkozása van: alakjaitól szinte függetlenül alakul ki. Egyedül az író áll helyt érte. A jó író és az okos ember, aki hiába osztja szét magát figurái között, nem bírja nekik megadni sem az élet hús-vér hitelességét, sem a dráma művészi elevenségét.

Ki ez a férfi, ki ez a nő? - hiába kérdjük. Mennél behatóbb lelki analizis alá veszi őket a regényíró eszközeivel rendelkező drámaíró, mennél többet törődik elhatározásaik gondos megindokolásával, annál kevésbé válnak ismerőseinkké. Igazában nem tudjuk: honnan jöttek, miért és hogyan kerültek össze, mi közük drámailag egymáshoz? A szellemességgel gazdagon hímzett, a képletes beszéd félmult díszeivel terhelt, mégis inkább logikai, mint költői szövésű dialógusok bűvös köpenyében szinte láthatatlanok lesznek. Még színpadi életük sem kapja meg a valószínűség relífjét.

A mindvégig jelenlévő író életalakítás helyett élveboncolást végez rajtuk. Ám el kell ismernünk, hogy ez a laboratóriumi művelet, ha nem is túlságosan kedvez az együttérzés fölkeltésének, a darab egész folyamán leköti érdeklődésünket mozzanatainak írói fínomságával és fölényes biztonságával. S ez korántsem olyan gyakori jelenség manapság színpadjainkon, hogy kárpótlást ne találhatnánk benne azért, amivel a Hat hónap adósunk maradt.

Ódry, Gál és Uray rézkarcszerűen éles, tiszta alakítása híven szolgálta az író intencióit. A színház új tagjának, Könyves Tóth Erzsinek kissé ingadozó játékából azonban hiányzott az erősebb kitörésekhez átvezető árnyalás símasága és modulálókészsége.