Ha megígéri, kedves Szerkesztő Úr, hogy sem a nevemet, sem a gyáramat nem nevezi meg, akkor 100 százalékig eleget teszek annak a kívánságának, hogy őszintén megmondjam, milyennek ítéli a textilipar helyzetét, jövőjét és a támadásokkal szemben elfoglalt álláspontját egy textiliparos, aki benne él a dolgok valóságos, mindennapi forgatagában. Előrebocsátom, hogy én kizárólag a textilipar szempontjából szólhatok a kérdéshez, ha tehát teljesen objektív képet akar szerezni, meg kell kérdeznie a szembenálló érdekelteket is.

– Így négyszemközt, vallja be igazgató úr, hogy a védvám…
– Sajnos, Magyarországon még mindig nem számoltak le a gyökerében téves felfogással, hogy ha nem kellene vámokkal védeni a textilipart, sokkal több mezőgazdasági terményt lehetne elhelyezni külföldön. Hiszen ha Magyarországon nem lenne textilipar, ha behozatalra lennénk utalva, a külföld nem lenne hajlandó nagyobb piacot biztosítani a magyar búza számára, mert textilárut akkor, törik-szakad, mindenképpen be kell hoznunk. A magyar mezőgazdaság kezében az a legnagyobb fegyver, hogy van egy textilipar, de egy grammal sem tudna többet exportálni, ha nem lenne! Arról pedig, hogy 150.000 munkást foglalkoztat ez az ipar és hogy a hozzátartozókkal együtt ezt a félmillió embert a mezőgazdaság számára a textilipar teszi fogyasztóképessé, nem is beszélek, mert nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni…

– De az, hogy cseh szövet alig jöhet be…
– Méltóztatik a cseh viszonylatban ismerni a helyzetet? Ha a csehek hajlandók lennének magyar mezőgazdasági cikkek átvételére, abban a pillanatban biztosítanának az ő számukra magyar textil-kontingenst a mi iparunk rovására. Olaszországnak 300.000 kilogram gyapjúfonalra adtak beviteli lehetőséget, kedvezményes vámtételekkel, csak azért, hogy a magyar búzát átvegyék. Az egész magyar fonalbehozatal nagyobb részét az olaszoknak tartották fenn. Valamennyi viszonylatban így van ez. Nem azért zárják el a határokat a cseh textiláruk elől, mert a magyar textilipar részesül védelemben, hanem azért, mert ők nem akarják átvenni a magyar agrártermékeket!

– Inkább beszéljünk a nyersanyagról, kedves igazgató úr, úgyis mint textilcézár…
– Mindjárt kitűnik, mennyi súlyos gondunk van nekünk, „textilcézároknak”. 1922-ben 8 millió mázsa gyapjút termeltek Magyarországon, 2-3 pengő között váltakozott az ára. A világpiaci óriási áresés 80-90 fillérre nyomta le ezt. A magyar gazda önköltségi áron 1.20-1.30 pengő között mozgott. Mivel az ár alacsonyabb volt, a gyapjútermelés visszaesett az egyhatodára. Két évvel ezelőtt áttértek e téren a kötött gazdálkodásra. Németország márkáért drágán felvásárolta a magyar gyapjúkészleteket. Tavaly 5 millió mázsa volt a termés, az idén 6 millió. Külföldön 90 fillér-1 pengő az ára, idehaza megállapítottak 1.60-1.80-as árat. A hazai gyárak a világpiaci ár duplájáért veszik át a magyar gyapjút.

– De a szövetek áraiban ezt biztosan…
– A szövetek árát két éve nem tudtuk emelni. Tessék majd megnézni a textilgyárak évvégi mérlegeit, érdekes tanulságokkal szolgálnak majd. A hazai gyapjúkészleten kívül 6 millió mázsát be kell szerezni külföldről, mert a magyar gyapjú csak külföldivel keverve használható fel, egyedül túlságosan kemény. Gyapjút csak valutáért lehet kapni, kliringországból egy dekát sem szerezhetünk be. Olaszországnak magának is kevés van, Ausztria beszüntette a gyapjú-tranzit eladását, a németek nem hajlandók a devizán szerzett gyapjút ideadni, viszont a devizaellátásunk nagyon gyenge, noha a kompenzációs iroda mindent elkövet a cél érdekében. A gyárak idén már redukált üzemmel dolgoznak, nincs elég nyersanyaguk. A magyar készlet pedig itt fekszik, jövőre nem fogjuk tudni átvenni az új nyírást. Hova vezet mindez?

– Szóval, igazgató úr, itt megáll a textilgyárak üzleti élelmessége?
– Mindent megpróbáltunk. Szó volt arról, hogy az idei nyírás egy részét, 1 millió kilogramot vigyünk ki külföldre és hozzunk be helyette külföldi gyapjút. Ez a konstrukció, tekintettel a 80 százalékkal magasabb világpiaci árra, megvalósíthatatlan. A magyar gyapjú sárgás és a külföldi hófehér. Magyart csak fekete és sötétkék szövetekre használhatunk. A külföld tehát csak a normálisnál olcsóbban veszi át, ez annyira veszteséges lenne, hogy el kellett tekinteni a tervtől.

– Biztos, hogy erre ráfizetnek?
– Halálosan biztos. Fekszik a gyárak raktáraiban körülbelül 350.000 kilogram legfinomabb hazai kalapgyapjú. Ebből csak női kalapot lehet gyártani. A nők azonban világszerte áttértek a nyúlszőrkalapra, ez a hatalmas mennyiség elhelyezhetetlen. Billiárdposztónak jó, de ahhoz „egy kicsit” sok.
– Erre 400.000 pengőt ráfizetünk. Szó volt arról, hogy a gyapjúfonalat vigyük ki és ennek ellenében hozzunk be külföldi gyapjút. A kormány ezt – igaza van – nem engedi, hisz a gyapjúfonal kell idehaza.

– Exportáljanak kész árut!
– Rendben van, ezt tanácsolta a kormány is, de hová? Ausztriával kliringviszonyban vagyunk, pengőt kapunk, ezért nem vehetünk gyapjút. Nem kliringelő államokba? Angliában sajátságos módon még mindig nem vesznek magyar szövetet. Még Délafrikára lehetne gondolni, de ott a világ valamennyi textilipari állama lehetetlen dömpingáruval versenyez egymással. Végre is valami oka van annak, hogy a híres cseh textilgyárak 70 százaléka áll.

– Az exportalap bizonyosan…
– Kérem, már eljutottunk az exportfond eszméjéhez. Magyarország körülbelül 300 millió pengő értékű textilanyagot produkál, az exportkassza egy évi bevétele tehát 3-3.5 millió pengő lehet. Mi elismerjük, hogy ennek így kell lennie, de… Ott a bökkenő, szerkesztő úr, hogy a magyar textiliparnak egy évben körülbelül 25 millió pengő értékű devizára van szüksége és az export-kassza e szükséglet nyolcad részét reprezentálja! Azután: az exportalapot megcsinálta Németország, Csehország is próbálkozik vele, de mindenütt az állam is hozzájárul valamivel!

– Ez az igazság, kedves szerkesztő úr. Ha ön ezekután azt kívánja tudni, mit szól a textilipar a sorozatos újabb gyáralapításokhoz, a detail kereskedelem árpolitikájához, a sokat vitatott textilvámokhoz, – amelyek zárójelben megjegyezve, jóval alacsonyabbak, mint a tradicionális, hatalmas cseh textilipar védővámjai – erről is megmondhatom őszintén, hogy gondolkodnak a gyárak, de csak legközelebb, mert máskülönben egy vég papírra sem fér el a beszámolója a textilipar irigyelt örömeiről…