Csók István jubiláris kiállítása. Az Ernst-múzeum összes termeiben jubiláris kiállítást rendezett a hetvenéves Csók Istvánnak műveiből. Elég jó összeállításban vezet végig a mester munkásságán és művészetének legfrissebb termését, balatoni képeit is bemutatja.
Ha Csók művészetének leglényegesebb vonását keressük, ezt alkalmasint végtelenül fínom és gazdag színességének lágyan festői kifejezésében ismerhetjük fel. Kora fiatalságától kezdve - persze kezdetben tudat alatt - azok a jelenségek és művészi alkotások érdekelték, amelyekben a világ színessége nyilvánult meg. Azok az iskolák, melyeket látogatott, nem igen segítették elő e hajlandósága kifejlődését.
És akármilyen szabadulást jelentett is aztán Bastien-Lepage, vagy Dagnan-Bouveret művészete, higgadt és kevéssé színes naturalizmusuk nem adhatott neki végleges kielégülést. Ehhez a francia impresszionizmus színálmai kellettek. Csóknak évek óta akadály volt minden, ami vonalban, s nem színben állt előtte; minden, ami nyugodtan megrögzített, vagy higgadtan kitervelt dolog, amiben nem nyüzsgött színtarka élet. Később a kései impresszionizmus eredményeivel találkozva, színképzelete felszabadult minden nyüg alól, egy-kettőre kialakult belőle az a festő, akinek mindent a levegő és fény játékai között csillogó, dús színtarkaságban kellett megfesteni.
A vibráló, opálos, a nemes gyöngy színeivel irizáló felületek költőjévé lett. Lágy kanyargással futó, kevés festékű ecsetje meghökkentő ötletességgel, finomsággal kapcsolta össze színeit, melyeknek választékosan fínom érzékisége sohasem harsogó. Színei mindig átlátszóan sugárzók, virágszirmok üdeségével hangolódnak össze. Nincsen izzásuk és mégis erősen érzékiek, a gyönyörködésnek egy választékosan erotikus világából valók. Melódikusak és melódiáik a fiatalság derűjét zengik.
Nem édeskések és sohasem kacérkodók, mindig teljes őszinteséggel, sőt szenvedélyesen mondják el gyönyörködését. Hamvasok, üdék, mint az őszi barack egymásba olvadó és remek színárnyalatai, sziporkázók, mint a nemes magyar opálnak szivárványos színjátékai. Gyakran olyan csillámlók, mint a napsütötte ködök alatt nyugvó víztükrök fínoman borzongó felszíne, vagy olyan lágyan sugárzók és halványan világítók, mint a selymekből kibontakozó fiatal női test.
Mélységük alig van, mintha ezzel is kerülnék a tér hangsúlyozását, legtöbbnyire bámulatos színgazdagságban egybefonódó felületek változatos színfínomságait ábrázolják. Csók művészetében Szinyei Hintájának végletekig megoszlott színskálája született újra és sötét színfoltjainak talán nincs is egyéb jelentőségük, mint hogy még jobban kiemeljék a világosak hamvasságát.
E hajlandóságokkal a női test rajongó festője lett belőle. Rippl-Rónai és ő festik az új magyar festészet legszebb aktjait, melyek bársonyos csillogása páratlan. De ezek az aktjai is olyanok, mint többi festményei, a tárgyi elem háttérbe szorul rajtuk. Csak arra szolgálnak neki, hogy finom színárnyalatok gazdagságában dúskálhasson: bennük sem a három kiterjedésben elhelyezkedő térbeli jelenséget érezteti, hanem az egy síkban tarkázó pompás színek remek kavargását. A női testet sem emeli ki környezetéből, mint főtémát, hanem az éppen olyan jelentős és gazdag környezettel egy színképpé foglalja össze. Női aktjainak lágyan omló szépsége így nem él külön életet, hanem beléolvad az egész összhangjába.
Csók nem szereti a nagy ellentéteket, a rikító hangsúlyokat. Legtöbb képére egyenletesen szétszórt világítás borul. Mély árnyékok és a ragyogó napsütésben égő színek nincsenek festményein. Hiszen ezek erőszakot követnének el színeinek finom átmenetein. Tájképei tehát erősen különbőznek a kezdeti pleinair-ábrázolások harsogásától. Különben sem iparkodnak a szabad természet fénytüneményeit olyan élesen ellesni, mint Ferenczy nagybányai képei. Üde színezésük nem a válóság utánzása, a bennük elömlő lágy világosság nem a napsugár töretlen fénye, hanem Csók szemének mindent egyforma színességbe burkoló gyönyörködése.
Tájképein és csendéletein a tárgyak elvesztik térbeli kiterjedésüket, súlyukat levetkezik és csupán színeikkel omlanak elénk, A legnagyobb elfinomodást talán téli tájképein érte el, ahol a hó és zuzmara borította fák gallyai csodaszép virágcsokorrá kötődnek.
E tulajdonságokkal lett Csók a virágok szerelmese is. Dús tömegekeiket ábrázolva ugyanazt a változatos színességet foglalta össze, mint egyéb festményein, sőt még felfokozottabban. Rá kellett találnia a magyar tengernek, a Balatonnak színpompájára is. Nagy víztükrének szűzies hajnalát, vagy esti búcsuzkodását, amidőn opálos, rózsaszín, kékes, sárgás, zöldes és lilás árnyalatok fátylába burkoltan a tengerből kiemelkedő Velencével vetekszik. Csóknak mély rajongással kell festegetnie.
Művészetében pompásan érvényesült a századforduló emberének optimizmusa, mely derűsen örült az élet és világ újonnan felfedezett szépségeinek. Felszínük ragyogását még nem zavarta semmi gond, vagy kétség. Új fiatalság gyönyörködő világszemlélete volt ez, mely ezernyi uj szépséget talált fel és mohón gyönyörködtette velük friss érzékeit. Gazdag és nyugodt kor visszfénye ez a művészet: minden könnyen az övé lett, amihez közeledett. Elfínomodott, boldog polgárság vidám élvezetvágyát hirdeti, örökös ünnepet, mely felett az öröm fátyolosan sugárzó, meleg napja ragyog.
A Nemzeti Szalon jubiláris kiállítása
Szőnyi István kiállítása
