Egy ember haladt az országúton. Mindegy, hogy kicsoda, hogy mi járatban, ment előre az alkonyatban, középkorú, egyszerű ember, kopottas ruhában, kitaposott cipőben. Pénze nem volt, pontosabban néhány nikkelpénz s egy-két kétfilléres cincogott a zsebében, egy pengőn alul.
A kezében egy csomagot tartott, a testéhez szorítva, pár darab szennyes fehérnemű volt a csomagban s külön ujságpapirba tekerve kenyér, szalonna és néhány pogácsa. No, meg hogy az értéktárgyait is felsoroljam, egy tulaórát hordott a zsebében, ócska szerszám, régen vásárolta kéz alatt, már javíttatta is, de még mindig jól járt.
Haladt az országúton a legközelebbi helység felé, helységnek még a tornya sem látszott. Az országút általában néptelen lehetett, mert már órák óta nem találkozott sem kocsival, sem gyalogossal. Egyszer, amikor az útja szakadékos részletek mellett vezetett el, panaszos, jajgatást hallott. Anélkül, hogy meggondolta volna a következményeket, oda lépett az út szélére s lenézett a szakadékba. Egy fekvő embert látott, aki nyilván fájdalmában, vagy talán, hogy észrevétesse magát az országúton elhaladóval, szünet nélkül jajgatott. Lekiáltott hozzá:
- Héj!
A jajgatás megszűnt, az ember ott lenn a szakadékban hirtelen fordult egyet, fölfelé irányította tekintetét s reményekelten nézett a szabadítóra.
- Van valami baja? - Ennél okosabbat nem tudott kérdezni a szabadító.
- Magam sem tudom, - szállt fölfelé a felelet. - A jó Isten vezérelte magát erre. Legyen olyan szíves, segítsen, mert magam nem tudok innen kikecmeregni.
És már láthatóan várta is, hogy a szabadító siessen le hozzá.
De a szabadító nem mozdult. Nézte, vizsgálta az embert ott a mélyben s mintha töprengett volna.
- No, gyöjjön már, az Isten áldja meg!
A szabadító csak nem mozdult:
- Nem olyan egyszerű dolog az - tanakodott fenhangon.
- Dehogy nem egyszerű. Csak a kezét nyújtsa le innen erről a peremről, akkor már ki tudok jutni. Nincs nekem eltörve egy tagom se.
- Na hiszen nemcsak attól függ, - beszélt tovább, de inkább csak magához, a szabadító.
- Csak nem akar itt hagyni? - riadt meg a szerencsétlenül járt.
- Há-át, bizony nem tudom.
- Ember! Van magának lelke?
- Lelkem az van. Sajnálom magát, szegény ember, ki is húznám szivesen abból a szakadékból, de bocsásson meg, nem ismerem magát, nem tudom, hogy azután...
- Fél tőlem?
- Bizony félek. Nem tudhatom, hogy azután, amint együtt ballagunk, egyszer csak nem szúr-e le. Én már olvastam ilyen esetet.
- Ugyan, hogy gondolhat ilyesmire! Ne hagyjon már itt, mert elpusztulok.
- Jó, jó. De ha maga nem pusztul el, esetleg majd én pusztulok el. Mit tudhatom én, hogy ki maga, micsoda ember.
- Én Istenem, hát miért bántanám én magát? Az életemet menti meg, ha segít rajtam.
- Azt én tudom. És mégis... Nincs semmi garanciám.
- Jajjajjajj! - mást nem tehetett a szegény ember ott a veremben, csak hogy újra elkezdett kétségbeesetten jajgatni.
A szabadító nem indult el feléje, de ott sem hagyta a szakadékot, csak állt és gondolkodott. Nem hidegen, hanem kínban, gyötrődve, a homlokán kivert a verejték.
- Halló! Hallgasson csak ide. Hát jól van, kisegítem magát. De hogy semmi oka ne lehessen arra, hogy engem azután megtámadjon, én odaadom magának mindazt, amim van. Van nekem valami nyolcvan-kilencven fillérem. Van egy kis órám. Van kenyerem, szalonnám, néhány pogácsám.
Ezt mind magának adom. Kisegítem a szakadékból, de remélem, hogy biztonságban lehetek magától. Nem vagyok gyenge ember, de nem tudhatom, hogy maga nem erősebb-e, meg hogy nincs-e magánál valami, fegyver vagy ilyesmi. Az ember sohasem tudhatja, az ember sohasem lehet elég óvatos a mai világban.
A szabadító lement a szakadék alsó pereméhez, ott mélyen lehajolt, lenyújtotta a kezét, a veremben lévő ember belekapaszkodott a segítő kézbe és kimászott börtönéből. Amikor már kimászott s felegyenesedett, látszott, hogy nagy, magas, rettentő erős ember. Megtapogatta tagjait, a segítséget elfelejtette megköszönni.
Nagy Lajos
