|
Móricz Zsigmond regény-trilógiája
Magyar regényíró, úgylátszik, nem kerülheti el a történelmi témát. Talán a hagyomány is teszi - regényírásunk tulajdonképen történelmi kosztümben lépett be az európai irodalom sodrába Jósikával, - de bizonyára még inkább az, hogy a magyar gondolkodás számára a történelmi múlt valahogy mindig közelebb áll az aktualitáshoz, talán azért, mert a magyarság lét-problémái közül egyik sincs végleg megoldva, ugyanazok a létkérdések, melyek századokon át felmerültek, minduntalan újra, meg újra felmerülnek, megújulnak és izgatják a lelkeket.
A költő akárhol nyúl bele a múlt anyagába, mindig olyasvalamit markol meg, ami érintkezik a mai nap kérdéseivel és feladataival, ami még mindig nem vált múzeumi anyaggá, bizonyos nagy mértékig élő maradt. A történetíró állhat ezzel az anyaggal szemben a tárgyilagosság nyugodt álláspontján, a regényíró, ha gondolkozó ember is, akarva-nemakarva kénytelen a tegnapba belekapcsolni a mát, visszavetíteni az elmúlt századokba a jelen félelmeit, aspirációit és izgató eshetőségeit.
De ha írását nem penzumnak érzi, hanem életfunkciónak, akkor a ma életérzésének magas feszültségű átélése, élet-kapcsolatainak intenzítása fokozza fel képességét arra, hogy a múlt atmoszférájába, embereinek életformáiba behatoljon és életteljessé támassza fel a történelemben holtan fekvő anyagot, a jelen dimenzióiba emelje a maga tudatában és az olvasóéban azt, ami már régesrég nem jelen többé.
De bizonyára csábította az a vágy is, amelyet a realista író a mai élet ábrázolásában bajosan tud kielégíteni s amely már pályája elején megalkottatta vele a Sárarany Túri Dani alakját: életnagyságnál nagyobb, az átlagból magasan kiemelkedő alakokat rajzolni, nagy szenvedélyekkel, a rombolás és teremtés rendkívüli erőivel.
A naturalista irodalom, amikor a romantika hős-kultuszának reakciójaként a hétköznapi kis ember felé fordította kizárólagos figyelmét, nagyon is egy színvonalra hozta az életet és elvesztett egy fontos hatáseszközt: a nagy ember képét. Robusztus és erőszakos egyéniségek, mint Zola, ezt azzal akarták ellensúlyozni, hogy kis emberekbe nagy szenvedélyeket, legtöbbször nagy bűnöket oltottak be, ezeket szimbolikussá, valami apokaliptikus szörnyetegekké nagyították, de azt érték el vele, hogy ezek a szörnyetegek önálló életet követeltek és elnyomták hordozójukat, az embert. Ezzel redukálta önmagát abszurdummá a naturalizmus. Ha pedig ezt nem akarta tenni, akkor menthetetlenül besüllyedt a kispolgári egyformaságba.
Nem az adatszerűségre gondolok, ehhez kellő tárgyismeret híján nem is tudok hozzászólni, nem tudom például, lehet-e lóháton, kocsin annyi idő alatt Kolozsvárról Gyulafehérvárra jutni, amennyi erre a regényben Bethlen Gábornak kell, - de értem a hangulatnak arra a folyton érezhető hitelességére, amelynél fogva az olvasó mindig érzi, hogy Erdélyben van, ami történik, az csak ott történhetik. Itt föltétlen diadalt arat Móricznak fő-ereje: az atmoszféra-érzés, az az ösztönös biztonság, amellyel regényeiben a szükséges levegőt megteremti. E nélkül az a nagy történelmi készültség, amellyel dolgozik, másfél évtized szüntelen foglalkozásának eredménye, holt anyag maradna.
Móricz krónikákon, történelmi részlettanulmányokon, emlékiratokon, levelezéseken, prédikációs és zsoltáros könyveken át nem megismerte, hanem átélte Erdély történetét a két Gábor, Báthory és Bethlen korában, olyan otthonos biztonságban mozog benne, mint a mai napban, bizonyosra veszem, hogy jobban ismeri egy XVII. századi főúr életét, mint egy mai grófét, - de nem ez a fődolog, hanem az, hogy amit kitalál, ami az ő poézise, az is olyan szervesen kapcsolódik az igazolható tényekbe, történelmi valóság és költői kitalálás olyan maradéktalanul egybeolvad, hogy a kettőt lehetetlen egymástól elválasztani. Amit két személy párbeszédben mond egymásnak, azt is magától értetődően hitelesnek érzem.
A folyamatos elbeszélés is tele van ennek a nyelvezetnek a formáival, különösen a szereplők gyakori monologue intérieur-jeiben, s a sokszor lazán és hanyagul szerkesztett mondatok olvasása közben olyan levegőbe kerül az ember, mintha Erdély fenyő-illatában járna. Nagyszerű eszköz az író kezében ez a nyelv, nemcsak külön ízt és színt ad, hanem jellemez is, kort, embert, tárgyat. Még ha beletévednek is a mai hanyag nyelvhasználatból került argotszerű szók, mint heccelődés, strapa, - azok is megtalálják helyüket, szinte beleöregszenek az archaikus beszédbe.
Móricz teljesen el tudja kerülni minden nyelvi archaizálás veszedelmét, a könyvszagot, - az általa teremtett nyelv valóságos életnyelv. Nem lehet ez más, mint a korba beleélés eredménye - az író munkája közben nem elképzelte a XVII. századi Erdélyt, hanem valóságosan benne élt. S a nyelvvel együttjár a fogalmak és gondolatok korhűsége; kisebb adatbeli anachronizmusokat talán lelhet a könyvben, aki kákán csomót keres, de olyasvalamit, amit egy akkori ember nem gondolhatott, vagy nem tudhatott, gondolati anachronizmust alig.
Legfőképen pedig minden, amit az író vagy bármelyik személye mond, a nyelvi kifejezés módjából kapja hitelességét. Ezt aztán még jobban elmélyíti, hogy Móricz teljes biztonsággal tudja elkerülni a történelmi regényírók egyik leggyakrabbi hibáját, alakjai nem úgy gondolkoznak és beszélnek egymásról, mintha tudatában lennének annak a beállítottságnak, melyet a történelem adott nekik, hanem mindig úgy, ahogy kortárs beszél kortársról, rokon- és ellenszenveik, érdekeik, pillanatnyi hangulataik szerint, minden sejtelme nélkül a történelmi prestigenek.
Nem történelmi alakoknak érzik magukat, hanem élő embereknek. Móricznak a történelem nem színpad, hanem talaj, nem áhitattal nézi, hanem úgy, ahogy a mai életet, melléktekintetek nélküli tiszta látással. A történelmi páthosz helyébe a történelmi realitás lép. S a történelmi anyag nem veszít ezzel méltóságából. Olyan elevenné vált, hogy mindig érezni benne az embertömegek sorsát, amely az előtérben álló személyeken át bonyolódik.
De hiányzik belőle az erkölcs fékje s az önmagán uralkodó akarat; labdája saját temperamentumának, tragikus, elkényeztetett gyermeke az életnek, aki nem tud ellenállni a nő, a bor, a felhevült indulat semmi kísértésének. Testi-lelki szépsége csúfos bukásban omlik össze, rövid fejedelemsége úgy vonul végig Erdélyen, mint egy megrendítően szép vihar, pusztulást hagy maga után, de otthagyja egy új fejlődés magvait is.
Geniális gondolataiból ami megvalósítható, Bethlen valósítja meg. Bethlen, az építő genie, nem olyan színes és gazdag, nem olyan lobbanó fényű, de a következetes, makacs részletmunka embere, szeme mindig a feladatán, Erdély újjáépítésén, fejedelmi hatalmát nem önmaga, hanem nagy céljai javára gyakorolja, éjjel-nappal tervel, dolgozik, feláldozza nemcsak magát, hanem házastársi boldogságát is, hogy beváltsa, amit Báthory csak ígért és elképzelt: Erdélyt tündérkertté változtatni.
Báthory tisztára keleti jelenség, olyan, mint egy kozák hetman, vagy tatár khán, Bethlen a keresztény kultúra terméke. Az előbbi szebb, dúsabb, izgalmasabb, az utóbbi a megnyugtatóbb. A régebbi irodalom Báthoryban csak a bősz zsarnokot, a fajtalankodót és boriszákot látta, Móricz a szertelen erő önmaga megemésztésének grandiózus képét alkotta belőle, a legnagyobb méretű alakot, ami valaha fantáziájában termett.
Maga is úgy van valahogy vele, mint Bethlen Gábor, látja minden bűnét, geniejének esztelen elpazarlását, a romlást, amit maga körül terjeszt és végül elkerülhetetlenül magára von és mégis gyönyörködik benne, rokonszenvez, kedvtelve foglalkozik vele. "Bethlen lehajtotta fejét: lelkében igazat adott a fejedelemnek, akinek mindenkor elismerte szellemi felsőbbségét, vagy inkább mindenkor meglepte s új világításba helyezte előtte a dolgokat a gondolata; ő a meglevő dolgokról tudott helyes és bölcs képet adni magának, Báthory a jövőről...
A fejedelem a jövőbe vetette nagy lobogó tekintetét, s mindaz, amit képzelőereje fölvetett, rendkívüli s nagyarányú volt. Bethlen sajnálattal látta, de mint második ember állott Báthory mellett: ennek ragyogó fantáziájától ő is kigyúlt s szíve mély fájdalommal érezte, hogy milyen kár, hogy ez az ember sohasem fogja egyetlen koncepcióját sem végrehajtani." Az a szeretet és bámulat, melyet Bethlen érez, az íróból sugárzik át bele.
Előkerül Móricz legtipikusabb motívuma: a féri és feleség véres súrlódása hivatásbeli kötelesség, szerelem, féltékenység között. Az asszony, aki egészen magának akarja a férfit, nem tud vele szállni a magasba, élete nagy munkájából csak azt látja, hogy tőle vonja el az időt, törődést, szeretetet s a hisztérikus féltékenység kínos jeleneteivel emészti önmagát, férjét, szerelmüket.
A férj, akit a genie parancsa kötelez szállani a magasba, de lassan őrlődik a keserűségben, hogy a felesége, akit szeret, nem érti meg, nem lát hivatásában semmi szépséget, nem is akarja támogatni. Az össze nem illő és mégis szerelemmel oldhatatlanul összekötött emberpár feloldhatatlan tragikus konfliktusa ez. A nagy ember egyedülvalóságának tragikuma van benne. Bethlen nem talál magához való asszonyt az életben.
Akit ifjúi szerelemmel magához kötött, a feleség, Károlyi Zsuzsánna, önmagát testileg is elégető kicsinyes házsártosságával, beteg féltékenységével elidegeníti magától. A másik nő, Báthory Anna, Gábor huga, akihez a soha le nem csillapodó testi vágy húzza, ép olyan erkölcsi korlát nélkül él, mint valamikor bátyja s ha tudna is szállni Bethlen magaslatain, fajtalansága méltatlanná teszi a nagyember melletti helyre. Erdélyt boldoggá teszi Bethlen, maga boldogtalan marad.
És Károlyi Zsuzsánna alakját, a természettől kislelkű és kicsinyes asszonyét, a mánia félelmetessége növeszti nagy méretekre, a megkeseredett mézű szerelem. Némelyik jelenetben, mint mikor hisztérikus görcsökbe esik arra a pletyka-hírre, hogy férje Báthory Annánál járt s hirtelen, átmenet nélkül kivirágzik, mikor a férfi váratlanul hazaérkezik - a mániákus asszony csaknem démoni méretekre nő. A szenvedély, amely zabolátlanságával romlássá válik, a szenvedély, amely eltorzítja a tiszta érzést is, a szenvedély, mely az ész igájába fogva nagy tetteket művel - három monumentális képét a szenvedélynek mutatja fel a trilógia három főalakjában Móricz Zsigmond.
Gőgös, kegyetlen, kapzsi főurak, akiknek láthatárán nincs magasabb eszme, mint uradalmaik, váraik gyarapítása, akiknek a kardjuk markolatához kapni ösztönszerű mozdulat, akik minden szolgálatot donációkkal akarnak megfizettetni s bármikor készek konspirálni a fejedelem ellen, ha másnak jut a donáció s haszonért könnyen odadobják a fejedelemnek a feleségüket is. Zárkózott, maguk-módja szerint gőgös, bizalmatlan szász polgárok, akik nem is akarnak más lenni, mint örök-idegen test az erdélyi világban.
S messze távolban kifosztott, nyomorgó, félvad parasztok, jajgatva a földesúr korbácsa alatt s menekülve az erdőkbe vad tatár hordák és épolyan vad hajdú-harácsolók elől. Egy feledhetetlen alföldi jelenet: tiszaparti marhapásztorok, durva, elvadult, tudatlanság szennyében élő emberek, roppant marhacsordát hajtanak át a Tisza áradásán. Félelmes képe ez egy megkinzott, életformáiban századokkal hátravetett országnak, zivataros időkben felbomlott társadalomnak.
Egy-egy pillanatra, ellentétül, felvillan a bécsi császár spanyolos előkelőségű városa és a Thurzók bittsei kastélyának mérhetetlen gazdagságon épült választékossága. Egy ilyen erkölcseiben megromlott, műveltségben visszaesett társadalomban kell Bethlennek rendet, erkölcsöt, a hazáért való áldozatosságot teremtenie. Móricz mesterműve, hogy meg tudja mutatni ennek a zordon életnek a komor szépségét is, a magyar fajta bomlásában is megmutatkozó erejét.
Schöflin Aladár |