Berlin, április hó 12.
A berlini tőzsdén hetek óta erőteljes hossz van.
Huszonnégy órával azután, hogy Hitler birodalmi kancellár bejelentette Németország katonai egyenjoguságát és az általános hadkötelezettség bevezetését, ugrásszerüen emelkedtek a nehézipari vállalatok papirjai és a hossz csakhamar az egész tőzsdét magával ragadta. A felületes külföldi szemlélő meglepetéssel látta ennek a tőzsdehossznak a kivirágzását abban a pillanatban, amikor a birodalom ujabb külpolitikai bonyodalmakkal találta szemben magát; a német politikai és gazdasági élet alapos ismerői előtt azonban a magyarázat kézenfekvő volt. A külföld számára a német katonai egyenjoguság és az általános hadkötelezettség bevezetése kizárólag politikai és katonai probléma: Németország számára a hadseregnek uj alapokon való átszervezése elsőrangu fontosságu gazdasági érdek.
Az általános hadkötelezettség bevezetésétől Németország a munkanélküliek számának jelentős csökkenését várja és ugyanakkor ujabb fejlesztését annak a belső prosperitásnak. Már a köztársasági rezsim utolsó éveiben is rámutattunk arra, hogy a munkanélküliség Németországban nem utolsó sorban annak a helyzetnek a következménye, hogy a birodalom nem tarthat fenn rendes katonaságot és katonai kiadásait kénytelen a versaillesi szerződésben megszabott szűk keretek között tartani. A háboru előtt Németország közel egymilliós hadsereget tartott fenn, ami azt jelentette, hogy egymillió embert a hadsereg elvont a munkapiactól. Ennek az egymillió embernek az élelmezése, egyenruhával való ellátása további tömegeknek adott munkát, nem is beszélve arról, hogy a nehézipar óriási megrendeléseket kapott a hadügyminisztériumtól.
Az általános hadkötelezettség megszüntetésével a forrás, amelyből bőven merített az országnak szinte valamennyi iparága, kiapadt és ugyanakkor a munkapiacra tódult az az egymillió fiatalember, akiket a hohenzollerni érában a törvény a zászlók alá hívott. A statisztikusok kiszámították, hogy az általános hadkötelezettség bevezetése másfélmillió embernek adna kenyeret: ez az a másfélmillió ember, akinek a foglalkoztatásával megoldódnék a munkanélküliség nyomasztó problémája.
Az általános hadkötelezettség bevezetésével magától adódik a munkanélküliség kérdésének természetes megoldása. A gazdasági szakértők számításaiknál azt a félmilliós létszámot veszik alapul, ami a kancellár deklarációja szerint az átszervezett hadsereg legénységét adja. A félmilliós hadsereg ellátása további kétszázötvenezer embernek ad munkát: a munkapiac tehát háromnegyedmilliós tehertételtől szabadul meg.
Ennél azonban sokkal mélyrehatóbb lesz az a változás, aminek a hadsereg uj alapokon való átszervezésével be kell következnie. Az uj hadseregnek rengeteg gyártmányra lesz szüksége, amit a nagyiparnak kell előállítania. A legnagyobb megrendelésekre természetesen a Ruhr- és Rajna-vidék acélgyárai számíthatnak, de a hadseregnek épígy szüksége lesz textilárukra, bőrárukra és vegyészeti gyártmányokra is. Jellemzi azt az uj gazdasági helyzetet, amely Németországban előállott, hogy a tőzsdehosszban vezettek azok a gyárak, amelyek tábori látcsöveket állítanak elő és hatalmas ugrásokkal törtek előre azoknak a vállalatoknak a papirjai, amelyek az építőiparban vannak érdekelve. Ezt az utóbbit tőzsdei körökben azzal magyarázzák, hogy a hadügyminisztériumnak számos kaszárnyát kell majd építenie és az óriási állami megrendelések következtében aranykor virrad majd az egész építőiparra...
Ezek az uj adottságok magátólértetődően mélyreható változásokat idéznek elő az egész német irányított gazdasági életben. A hadseregnek a legközelebbi egy-két év folyamán milliárdokra menő gyártmányra lesz szüksége és az iparnak megfeszített erővel kell dolgoznia, hogy a rendelésnek eleget tudjon tenni. A német ipar azonban külföldről importálja a nyersanyagjai nagy részét és ennek az importnak természetszerűen növekednie kell az uj katonai rendelések következtében. Rezet, nikkelt, vasércet, gyapotot, gyapjut, bőrt és benzint a külföldről kell behoznia Németországnak. Ezeknek a nyersanyagoknak a behozatalát eddig rendkívül megnehezítették a különböző devizarendeletek. Viszont nyersanyagok nélkül a német gyárak sem képesek ellátni a hadsereg szükségletét.
Kézenfekvő tehát a feltevés, hogy a behozatalt korlátozó intézkedéseket revízió alá kell majd venni és teljesen uj, az eddiginél jóval liberálisabb devizapolitikát kell majd inaugurálnia Hjalmar Schachtnak, a birodalom gazdasági diktátorának: olyan devizapolitikát, amely lehetővé teszi, hogy a német ipar könnyen kielégíthesse jelentékenyen megnövekedett nyersanyagszükségletét.
Nagy körvonalaiban jelezte is ezt az uj gazdaságpolitikát dr. Schacht egyik legutóbbi beszédében, amelynek a fontosságát a külföldön sajátságos módon nem érezték meg. Schacht nyíltan megmondotta, hogy a jövőben a német iparnak az eddiginél jelentékenyebb nyersanyagbehozatalra lesz szüksége. Viszont ezt a nyersanyagot arannyal vagy idegen valutával kell fizetni, Németország a jelenlegi helyzetben pedig csak annyi aranyat tud kifizetni, amennyit saját exportjáért kap. Revízió alá kell tehát venni a kontingentálás rendszerét és ujabb gazdasági tárgyalásokat kell kezdeni azokkal az államokkal, amelyektől Németország az eddiginél nagyobb mennyiségben vásárol majd nyersanyagot.
Miután az orosz piac nem jöhet figyelembe, Németországnak legelső sorban Amerikával, Angliával és Svédországgal kell tárgyalnia. Rezet, gyapotot és benzint csak Amerikából kaphat Németország, gyapjut Angliából hozhat be, vasérceket pedig Svédországból. Az uj gazdaságpolitika a gyakorlatban azt jelentené, hogy a birodalom ezzel a három országgal uj megállapodást köt és külkereskedelmi kapcsolatait ebben az irányban erősíti.
Meglehetősen nyiltan beszélt dr. Schacht a német exportról is, amelynek a fokozása elengedhetetlen előfeltétele annak a prosperitásnak, amit a német gazdasági élet a német katonai egyenjoguságtól vár. Németországnak ahhoz, hogy ipara nagyobb mértékben tudjon termelni, feltétlenül exportálnia kell, mert hiszen csak az exporttal fizetheti megnövekedett importját. A birodalom kereskedelmi mérlege ezidőszerint passzív és ezen a passzivitáson nem segített sem a kötött devizagazdálkodás, sem a gazdasági élet irányítottsága.
Felmerül tehát az a kérdés, hogy nem jelentene-e megkönnyebbülést a német export számára, ha az irányított gazdálkodás engedne valamit merevségéből és közeledni próbálna Németország ahhoz a jóval liberálisabb rendszerhez, amely a köztársasági korszak alatt óriási mértékben emelte Németország exportját. Maga dr. Schacht kevésbé volt határozott ezen a ponton, de hogy egy balfelé való kanyarodástól nem idegenkedik a német gazdasági élet vezetője, az kitünik abból, hogy beszédében ő maga is „uj utakról” tett említést, amelyeken a megoldást keresni kell. Olyan „uj” utakon, amelyeken egyszer már sikerrel járt a német ipar és a német kereskedelem.
A berlini tőzsde leszámítolta azt az uj prosperitást, amelyet az egész német gazdasági élet vár az általános hadkötelezettség bevezetésétől és a német hadsereg ujjászervezésétől. Ennek az uj prosperitásnak az előfeltétele azonban a devizaproblémák megoldása. Hitler drámai sakkhuzásával megteremtette azt az alapot, amelyen a német ipar és a német gazdasági termelés uj korszaka felépülhet: a devizát, az aranyat Hjalmar Schachtnak kell előteremtenie. Az elkövetkezendő néhány hónap fogja megmutatni, sikerül-e megtalálnia a megoldást a birodalmi bank elnökének?
