„Ne mérlegelje senki ebben a mi szegény világunkban a tökéletesség mértékével a valóság vézna szüleményeit…” Amikor Friedrich Schiller ekképpen summázta véleményét, még olyan háttérből tehette, ahol a klasszikus értékrendnek megingathatatlan tekintélye volt a kiművelt fejekben. Az, hogy nem érezte a megfelelést az ideál és saját való világa között azért nem lep meg, mert ha ez az állapot bekövetkezett volna vagy bekövetkezne valaha, az ember búcsút inthetne legfőbb sajátjának: szüntelen jobbra törekvésének.

Az viszont meglepett, hogy az idézett gondolat tartalmáról mennyire nem gondolkodnak az emberek. Annak ellenére sem gondolkodnak róla, hogy megélik azt nap mint nap, és így maguktól is rájöhetnének. Sőt, az elmúlt kétszáz évben több ízben is valóságos válságkataklizmát éltek át úgy, hogy megjelenésekor fel sem tűnt annak valódi súlya. Például 1914 júliusa gazdasági szempontból olyan békehónap volt még, amikor Kecskemét főterén ugyanúgy rakosgatták a barackkal teli kosarakat, mint a boldog békeidőkben, felavatták a Kornfeld gőzöst (Orsovát jelölve ki állandó helyének), s hadüzenet ide, hadüzenet oda – csak augusztus elsejével fagyasztották be a pénzügyi tevékenységet.

1929-ben a New York-i tőzsdekrachot az „úgy kell nekik” attitűdje kísérte a magyar sajtóban, s pár hónap kellett ahhoz, hogy a gazdaságban és a politikában érezzék: itt valami másról, mélyebben ható pénzügyi összeomlásról volt szó. A magyar falu népe 1930-ban még a ráébredésig sem jutott el, úgy hitték, mintha a húszas évek végén egyre gyorsabban és egyre jobban nyíló agrárolló belső baja sújtaná őket.

1931-ben arról cikkeztek, hogy a bajok ellenére már látszik a válság vége. Ilyen cikkek olvastán csak ámuldozunk, mennyire fals következtetések születhetnek egy-egy pozitív jelből. Majd a remény beteljesületlenségét érezvén – és engedve a közakaratként értelmezett óhajnak – az állam segít: központosít, korlátoz, szervez, szerződik és eloszt. A cikkekből jól látható az eredménytelenség: a gazdaságban a csődesetek szaporodása, a társadalomban a növekvő ínség.

Ezzel együtt sem rónám meg a kor összes szakemberét, közgazdászát és politikusát mindenestül. Mert mit látott a mi világunk az egy éve nyilvánvalóvá lett újabb világválságból két évvel ezelőtt, pedig akkor már Angliában omlott össze pénzintézet? Az amerikai hitelválság széles köre kellett a ráismeréshez, noha az amerikai jócskán deficites költségvetésekről, a kínai tőke finanszírozási hajlandóságáról is régebb óta tudott a világ. Soros György figyelmeztetése is meghallás nélkül úszott el a fülek mellett.

Az egy éve tartó válságról a világ vezető elemzői már azt mondják, hogy jövőre a javulás jeleit látjuk. Gondolunk-e arra, hogy esetleg a javulás apró jeléből vonják le a reményeket, várakozásokat igazoló következtetést? Vagy inkább miniszterelnökünk – emlékezetem szerint ilyen formában eddig példa nélküli – intését kellene komolyan venni, miszerint ez a karácsony nem a hitelfelvételek ideje? Felesleges óvatosság ez?

Könnyen lehet, hogy nem felesleges, hiszen egy tegnapi hír szerint „megágyaztunk egy következő válságnak”: túl sok európai bank rendelkezik túl nagy tőkeállománnyal, tudniillik a korábbi három helyett ma már 15 pénzintézet rendelkezik nagyobb vagyon felett, mint annak az országnak a GDP-je, amelyben a székhelye van. Aztán itt van még pár nappal korábbról Dubai. Ember legyen a talpán, aki bölcs döntést tud ma hozni ezek globális pénzügyi összefüggéseiről, kifejlődő hatásairól! (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a hétköznapokban olyan pofonegyszerű összefüggéseket sem látnak át felelős poszton, mint azt, hogy ha százszázalékos alkalmi amatőrök tánca előtt profi együttes szórakoztatja a közönséget, akkor jobban látszik: hány gyereknek hány bal lába van. És ez csak a homályra párhuzam, a szükséges szakértelemre nem.)

Az 1930-as évek elején a nagyvilág – mondhatni természetesen – hamarabb ébredt. A kortársak az angol csodát látták irigylendőnek. Bátor lépésük volt az aranyalapról való letérés, amellyel sok egyéb jó és rossz hatást is elindítottak. Egyes országok valósággal példává váltak; sajtónkban kiemelt helyen szerepel Mussolini néhány eredményes intézkedése a mezőgazdaság bajaira, a telepítésre, az „elpofátlanodott” óriás cégek megrendszabályozására, az drágaság letörésére. Bár a „szovjetorosszal” kezdetben nem akartunk semmiféle kapcsolatot, végül csak megérlelődött a gazdasági érdek szempontja. Megjelent a korszakban az irányított gazdaságnak nevezett modell, melyet elvétve tervgazdaságként is megneveztek (az nem világosodott meg a sajtóanyagból, hogy ez az állami szerepvállalás a New Deal vagy a Szovjetunió tervgazdálkodásának nyomán indult-e útjára, mindenesetre 1934-ben még sikeres értékelést kapott).

A politikai változások is hoztak Magyarország szempontjából a gazdasági életet befolyásoló következményeket, mindenekelőtt az 1933-34-es német gazdaságpolitika miatt. Ez azonban a következő évekre is áthúzódó jelenség, ezért várjuk ki a végét!

Szabóné Fricska Anna