FÜST MILÁN
Japán, mielőtt fegyverhez nyult, el is panaszolhatta volna nekünk nagy baját. A panasz talán így hangzott volna:
Adjatok nékünk földet emberek, különben beleszorulunk a tengerbe. A sziget kicsi, a nép egyre szaporodik, nem férünk el, nem tudunk mindnyájan megélni, - mit csináljunk? Tiltsuk el a szaporodást? Ez nyilván nem volna derék dolog, emberek. Legyetek tehát jószívvel irántunk, adjátok nekünk Ausztráliát, ez jókora földdarab és csak hárommillió ember lakja. Elférünk ott néhány évszázadig, még vizet is varázsolunk oda, ahol eddig soha sem volt víz... s ha majd idővel Ausztrália is szűk lesz már nekünk, akkor majd újabb kérelemmel járulunk elétek.
Anglia azonban valószínűleg nem adhatta volna oda Ausztráliát, mert az övé, - Amerika sem tűrhette volna e jószívűséget, miután semmi kedve ahhoz, hogy a háta mögött egy japán világ így megerősödjék s ha majd Ausztrália is kevés lesz neki, hogy akkor talán Amerikára vesse majd a szemét... Nyilván Olaszország is hallatta volna tiltakozó szavát s valószínűleg mindazok az államok is, amelyeknek szintén szapora lakosságuk van s ugyancsak nem akarják eltiltani a szaporodást otthon, tehát ugyancsak gyarmatra áhítoznak...
Japán tehát mindezt már jóelőre meggondolván, nem állt e naiv kérelemmel a világ elé, hanem ahelyett, hogy bevárta volna a túlnépesedés fenyegető nyomorát, fegyverhez nyult... s összes ravaszságát is latbavetette ugyanekkor.
Mikor a szovjet még belső bajai miatt mozdulni nem mert, mikor Európa államai még nem tisztázták magukban eléggé, hogy vajjon melyik melyiknek menjen neki? - ebben a remek pillanatban a világ legvédtelenebb pontját támadta meg, Kinát. S ha ugyanekkor egy költője netán beleszól a zajba s nazarénusszavaival a háború ellen kezd papolni, akkor legalábbis jól megrázták volna őkelmét s véleményem szerint nagyon helyesen.
- A tengerbe menjünk? - ordítottak volna rá. - Vagy tiltsuk meg a szaporodást? Vagy várjuk meg, amíg a nyomor tiltja el, vagyis amíg dögvészt lehel ránk és tuberkulózist? S amellett te még kultúráról papolsz, fellegekbenjáró? De vegyük hát magát a kultúrát. Terem ott kultúra még tovább, ahol a nyomor kezdődik? S mi hozta létre, hogy a görögök költeményei, vagy diadalmas szobrai még ma is előtted ragyognak? Gondolod, hogy, ha a perzsák annakidején elsöprik a föld színéről e népet, hogy a világ ma is tudna róluk?
Vagy ha a latin, legyőzetvén, beleolvad az etruszkba, hogy akkor ma Horatiust ünnepelnéd? Georgia hajdanában legyőzetett, - vajjon ismered-e költőit úgy, mint az oroszokéit? Pedig okunk van azt hinni, hogy ott is hatalmas költők voltak. És hány nép, jaj hány nép volt olyan, - amelyre nem tudunk hivatkozni, mert elpusztult, - hány derék és dallamszerető nép veszhetett bele már azon gomolygás ködébe: a létfenntartás és honfoglalás viharaiba?
- Azt mondod továbbá, hogy megszünt ama barbár kor, amikor a nyers erő döntötte el, kié legyen a föld. Hát adnak nekünk földet, ha kérünk? Vagy tudsz talán oly eszes érveket, amelyek hallatára egy másik állam a maga jószántából hajlandó lenne akár egy hektár területet is jószívűen átengedni abból a termőtalajból, amelyet nagynehezen megszerzett? S nekünk a mainál több termő-talaj kell, mert többet kell aratnunk. Egyre több az éhes száj. Vagy tán megszünt az is, hogy ennünk kell? S küzdenünk a falatért?
Hogy csoportokba verődve kell elvennünk attól, aki csoportokba verődve el akarja venni tőlünk? Megszünt, hogy hullámzás van e földön és viharok, a tenger küzd a szárazföld ellen s a forró levegő a hideg levegővel s hogy a kis hal igyekszik megnőni, nehogy őt egyék meg, hanem igenis ő egyék? Mindez megszünt? A kibillenő s állandóan veszélyben levő egyensúlyok e rejtélyes világában?
- Vagy azt hiszed, hogy, amit Darwin mondott, az minden megdőlt ma már s ez a szó is: életküzdelem, - hogy ez is üres, tartalmatlan, hazug szó lett, rövidlátó te, - mert egyes esztelen rohanók azt állítják, hogy Darwin tanítása ma már túlhaladott álláspont?
- Ha mindenki lemondana a húsevésről, akkor azok döfnék le a szabad jószágot, akiknek nem jut főzelék.
- Ha mindenki a lefegyverzés mellett döntene, akkor azok lépnének fegyverbe, akik nyomorognak.
- S ha ezeket akarnád a békére kényszeríteni, ismét fegyverbe kellene lépned.
- S vajjon azt hiszed-e rövidlátó, hogy a gyenge nép sohasem olvad bele az erősebbe? A nyelvek, e remek kincsek így szünnek meg e világon. S mi lesz akkor néhány évszázad mulva dalaiddal?
- Pedig ami kicsi, az is meg akar maradni, mert ő csíra s hátha belőle lesz a nagy? S ami nagy, az még nagyobb akar lenni.
- De még a gyilkos harc erkölcstelenségéről is beszélsz. Ám jól van. Te azt állítod, hogy a jóakaratod kényszerített szólanod. S mi is ezt állítjuk sajátmagunkról.
- E világ embere tehát mindenkép jóakaratú, - állapítsuk ezt meg előbb. Csak épp, hogy a jó felé vezető út minéműségén marja halálra egyik a másikát, a csoportokon belül, úgy látszik. Te azt mondod, hogy az egész emberiséget szereted, - mi pedig azt állítjuk, hogy a nemzetünket s főként a nyelvünket szeretjük... s ime a kétféle szeretet miatt mint gyűlölködők állunk egymással szemben...
- Te közösséget vállalsz az izlandi halászokkal is, akik távol vannak, - mi pedig így szólunk: Nem tudjuk, mi az izlandi halászok dolga? Hogy mi bajuk van, mi jó nekik, nem tudjuk. Ez ködben van előttünk.
- Ám azt igenis tudjuk, hogy itt mi kell. Itt is vannak halászok s ezeket meg kell védenünk, mihelyt mások megzavarják vizeiket s nem hagyják őket békén halászni. Már pedig mindenki folyton meg akarja zavarni őket.
- S te azt hiszed, hogy mi erkölcstelenül cselekszünk, mikor ezt tesszük? Vajjon csak az az anya erkölcsös-e, aki így szól a fiához: - Nem engedem, hogy embert ölj, - és nem is adom oda az életedet nekik. Hát az, aki így szól: - Menj fiam, védj meg minket, védd meg a hazádat a pusztulástól s ha kell, halj meg érte... . . ez az anya talán erkölcstelen?
- Ő kisebb körre sugározta szíve fényét, - arra, amit önzése még magáénak mondhat: a hazára. S a másik anya olyasmit is próbált szeretni, ami meg akarja enni őt.
- Belátjuk, ez szép tőle. Ám, ha mi, államfenntartók s a kultúra őrei is így cselekednénk, ha kenyereinkkel dobálnók ellenfeleinket, - nem sokáig tehetnők ezt. Mert ellenfeleink elfogadnák kenyereinket s aztán megvárnák, amíg meghalunk.
- Mi szeretjük a kinai kultúrát, de a magunkét még jobban szeretjük.
- A küzdelem pedig természeti tünemény, amelynek alá vagyunk vetve épp úgy, mint annak, amit annyiszor igazságtalanságnak nevezünk.....
- S mi megértjük, hogy te mindkettő ellen tiltakozol, mert jó a szíved. Dícsérjük a békeszeretetedet is és naivitásodat, amely idealizmusnak neveztetik.
- Azt mondod erre: ha erről a naivitásról, ha idealizmusodról: életed e legszebb kincséről le kell mondanod, akkor nem is érdemes már élned.
- Mért nem érdemes? - kérdezzük. - Hát mi kik vagyunk? rongyok? Semmik? Talán nincs is szív a kebelünkben? - Ám elég a vitából, maradj csak meg annak, ami voltál, amíg élsz: az emberiség szeretőjének, világot átölelőnek, a rombolás fájdalmasának, - mindaz lehetsz, ami vagy, - csak a mi dolgunkba beleavatkozni ne merészelj.
- És sajnálj minket akár, amért le tudtunk mondani ama gyöngéd ideálról, a tiédről és megtanultunk mégis, ennek ellenére is élni... amért azon szűkebb, de ősibb ideál: a haza terebélyes fája alá kellett újra menekülnünk... amért elszántuk magunkat, hogy kíméletlen harcot folytatunk e szaporodó s falánk nagyvilággal s avégből, hogy egy szaporodó s falánk kis csoporthoz jók lehessünk... . .
megvetsz-e minket mindezekért, vagy csodálva tisztelsz, - mindegy nekünk! Csak azt ne kívánd, hogy mi is kövessük lépteid. Ami e szigeten túl van: az nékünk idegen, - ezt ki kell mondanunk, ezt a szörnyűséget vállalnunk kell, - mi nem követjük lelkes, könnyelmű és felelőtlen szárnyalásod. Mert ha tennők, nemsokára jajszó lángolna fel az egész szigeten.
Alighanem így szóltak volna az államfenntartók a költőhöz... s alighanem igazuk is lett volna.
