MAGYAROK MEGMENTÉSE
Idézte nekem nemrégiben egyik barátom, a kevesek közül, aki megértette, miről is panaszkodtam. Hivatalom folyosóján álltunk türelmetlen ügynökök és lökdösődő ügyfelek sodrában.
Évekig éltem Franciaországban; azt már az első hónapokban is megéreztem, mit jelent franciának lenni. El tudom képzelni azt is, mit jelent németnek vagy orosznak lenni.
Neki, hevülékeny barátomnak csak azt tudtam elsorolni, magam is egyre jobban nekitüzesedve, hogy mi nem magyarnak lenni. Csak azt tudtam fölpanaszolni, ami hiányzik; ami összetartás, cél és meghatározhatatlan öntudat alakjában minden népet néppé, valami közösséggé tesz, ami megvan a hazai németségben is, de nincs meg a velük egy földön élő magyarokban.
Ezért is pusztulnak ki közülük. Hirtelen azt a gyanút és keserűséget és megalázó bizalmatlanságot éreztem valamilyen formában föllobogni bennem, mely a nép tagjaiban már szinte közmondásosan minden úr, minden felülről jövő előtt, minden hivatal előtt fölébred s melyet bizonyára családi örökség gyanánt hordok magamban. Már dadogtam. Szavaim egyszeriben cikornyásak lettek, mondataim belevesztek abba a pózoló, úr-utánzó, nyakatekert szójárásba, melyet századeleji íróink oly előszeretettel adnak az urak előtt feszengő nép szájába s melyet ez a nép, mellesleg, nem használ soha.
- Itt egy nép kirekedt a saját életéből, - fejeztem be végre.
S eszembe jutottak seregestől jelenetek, emlékek, mikor szememmel-fülemmel tapasztalhattam valami egységbe, valami hitet és megnyugvást adó eszmébe való tartozás döbbentő hiányát. Nem lehet büntetlenül századokig egy nép nyakán ülni, kiszipolyozni és megvetni s aztán mikor a nemes nemzet lebukik a történelem deszkáiról, oda szólni neki: most légy te a nemzet, alkoss keretet, teljesítsd, ami erre a nyelvre, szellemre, fajra vár.
"Nem lelte honát a hazában", - kinek a hibája ez? Máskor elmélkedhetünk rajta, most azt nézzük: mit eredményezett.
A Déldunántúlon eredményezte azt, hogy a hontalan, szellemileg és anyagilag egyaránt magára hagyatott magyarság a mult század második feléig kifáradt s nem tudott megfelelni annak a feladatnak, melyet egy egészséges közösség egészséges tagjának a maga, tehát az összesség érdekében is teljesítenie kellett volna. Nem tudta fenntartani magát, a magyarság képviseletében nem tudott versenyre kelni egy betelepülő nemzetiséggel. Elvesztett egy harcot, melyet csak a legmagasabb történelmi szempontból nevezhetünk harcnak, de amely épp ezért az egész közösségre nézve végzetes lehet. Mint láttuk, nem volt könnyű dolga e küzdelemben.
Akivel meg kellett birkóznia, a németség szellemileg és anyagilag is nagy fölényben volt. A 18. század elején betelepülő németek virágzó, fejlődött kultúrájú országból jöttek. Gazdálkodási módjuk az akkori viszonyokhoz hasonlítva már belterjesnek volt mondható. A csak a völgyekhez és lankákhoz szokott magyarsággal szemben megtudták mívelni a magasabb fekvésű földeket is. Ők terjeszkedhettek, őket kezdetben sem szorította béklyóba a földhiány. Terjeszkedési területük végtelen volt, utódaik miatt nem kellett aggódniok. Nem tört meg bennük a vállalkozási kedv. De volt még más tényező is.
Betelepedésük óta minden kormányzat őket dédelgette, őket gondozta, ébrentartotta nemzeti öntudatukat. Hisz annak idején, Rákóczi korában, a Törökországban tartózkodó számüzöttek idejében elsősorban azért hozták ide őket, hogy esetleges betörés vagy felkelés alkalmával megbízható védelmezői legyenek Bécsnek, a németségnek, a megbizhatatlan protestáns magyarok ellenében. Amit a magyarok sosem érezhettek, ők minden időben és minden helyen érezhették, hogy valami közösségbe tartoznak, mely nem feledkezik meg róluk. Bizonyos, hogyha az egyke közöttük lép fel, a mult század derekán, érdekükben azonnal intézkedtek volna.
Ez a láthatatlan, de minden téren tapasztalható védnökség őrizte meg öntudatukat és életerejüket. Föltételezhető, hogy még a háború előtt is egy német anyanyelvű magyar állampolgár elsőbbrendű állampolgárnak érezte magát itt az Osztrák-Magyar Monarchiában, mint az, aki csak magyarul tudott s ha máshol nem, a németnyelvű katonai szolgálatnál pironkodnia kellett, hogy csak hazája nyelvét beszéli. A közhivatalokban, a kereskedelemben, iparban, iskolában ugyanez volt a helyzet.
A németség fiai előtt nyitva állt a világ, a magyarok riadtan és bizalmatlanul lapultak falvaikban. S mivel a kicsinyke földről nem mondhattak le, lemondtak az életről, a szaporodásról. Észrevétlenül egyszerre csak ott vergődtek az egyke testet-lelket ölő hinárjában, mely fertőnek ugyan szörnyű fertő, de nem ők készítették s ezért nem is ők felelnek érte.
A "fertő" egyre terjed, a pusztulás a mértani haladvány iramával gyorsul s nem a rémhír riadalma mondatja vélem, hanem a megfigyelés tapasztalata, hogy ha a romlásnak valami útját nem szegi, most már belátható idő alatt elvész a Déldunántúl ősi magyar lakossága. Tudom, mit mondok. A statisztikusok vígasztalása után is nyugodtan és megfontoltan ismétlem: ha rövidesen nem érkezik segítség, a Sárköz, a Baranya, a Déldunántúl törzsökös magyarsága eltűnik a föld színéről.
De érkezik-e segítség?
S idejében érkezik-e? Lesz-e erő a nemzetben, hogy megmentse önmagát? Mert a mentéshez már csak erő és akarat kell; a mód, a terv régóta készen áll.
Ismétlem, az egyke ma már nem csak a földhiány miatt terjed. 20-30, de a százholdas gazdák között is dívik; ma már szokás és erkölcs. Indító oka azonban kétségtelenül a rossz egészségi és gazdasági viszonyok; a föld elaprózódásától, a szegénységtől való félelem volt. Magától kínálkozik, hogy a mentésnek is első teendője, hogy megszünteti a föld elaprózódásától való rettegést, hogy földet ad, hogy végre valóra váltja a magyar történelem legnagyobb követelését.
Illyés Gyula
