Új amerikai könyvek

Hadd számoljak be néhány új amerikai munkáról. Sajnos, ebben a listában nincs egyetlenegy sem, amellyel kapcsolatban a "maradandó" jelző indokolt volna. Az írók vagy megismétlik magukat, vagy pedig inkább modoros, mint meggyőződéses új hangsúlyozással fordítják arcukat a mult felé. Ahhoz kétség nem férhet, hogy az amerikai írók technikai felszerelése megtévesztően ügyes; ez alatt azt értem, hogy bizonyos fölénnyel írnak, mégis ihlet nélkül, bizonyos rutinnal, s mégis érettség nélkül.

Vegyük például Ernest Hemingway legújabb elbeszélésgyüjteményét; amely Winner Take Nothing címmel jelent meg. Hemingway a fiatalok írója. Ám az a helyzet, hogy a fiatalok, akik alatt a háborús nemzedéket kell érteni, közben felnőttek, elhelyezkedtek, lezüllöttek, meghaltak, szóval valamit csináltak vagy valami történt velük, ami fiatalságukat a lét színpadán elhalványította vagy megsemmisítette. Hemingway azonban még mindig nem nőtt fel. Ma is csak ígéret, de ha az ígéret túlsoká tart, akkor nem tudjuk, hogy mi az értelme.

Valami kamaszos vakmerőséggel és kíváncsisággal nyúlt olyan témákhoz, mint a vérbaj, a homoszexualitás stb., s ezek a témák úgy hatnak, mint a kulcslyuk-filozófia felfedezései. Hemingway a "bátor" amerikai irodalmi nemzedéket képviseli. Bátorsága semmi egyéb, mint az érzelgősség kiábrándító cinizmusa. Nyelve tömör, sokszor nyers, sokszor kiabáló egyszerűségében kihívó és meggyőző. Mindebből korántsem következik, hogy Hemingway kivételes írói tehetség. Inkább tehetség, amely kivételes lehetett volna, ha a kamaszos érettség cinizmusa helyett megtanulta volna az érettség alázatát.

Amerika egyik legismertebb írója Floyd Dell. Akár Hemingwayről, róla is megemlékeztem már a "Nyugat"-ban. Ezúttal Homecoming címmel önéletrajzát jelentette meg. Ez az önéletrajz az új amerikai irodalom ŤSturm und Drangť periodusának érdekes tükre. Dell a Hemingwayt megelőző nemzedékhez tartozik; azaz ahhoz az amerikai nemzedékhez, amely kissé későn ugyan, de mégis felfedezte a bohémélet romantikáját s ezt valahogyan a nemi élet szabadságával és a szocializmussal házasította össze.

Tagadhatatlan, hogy Floyd Dell könyvét nemcsak az amerikai, hanem az európai olvasó is figyelemmel olvashatja, főként azokat a részeket, amelyek az író atheizmusára vonatkoznak. Ezekből a vallomásokból kiderül, hogy azok a problémák, amelyek például valamikor Jens Peter Jacobsen nemzedékét foglalkoztatták, jóval később érkeztek Amerikába s ami az európai irodalmi élet romantikája szempontjából vieux jeu, az Amerikában még a legutóbbi időkig újszerűnek tetszett.

Az amerikai kritikusok és olvasók körében újabban nagyon sok szó esett Hervey Allen Anthony Adverse című picaresque regényéről: Klubokban megtárgyalják a könyvet, maga az író állítólag fél millió dollárt keresett rajta, s néhány héten át minden amerikai lap vagy folyóirat cikk, értekezés, megjegyzés formájában utalt erre a regényre. Nagyon vastag mű s nem mertem olvasásába belefogni. Végre rászántam magam s jó néhány száz oldalán keresztülvergődtem. Aztán abbahagytam.

---

Pár nap elteltével megint belefogtam s végre be is fejeztem az olvasást. Érdekelt? Igen is, meg nem is. Minek lehet betudni, hogy igazán amerikai méretű sikere volt? Központi gondolata az élet céltalanságát érzékelteti, s az átlag amerikai olvasó ma sem szereti ezt a filozófiát. Sikerét alighanem elsősorban arra a körülményre kell visszavezetni, hogy nem a lélektan fontos ebben a regényben, hanem a cselekmény gazdagsága, amely kétségtelenül az író bőven omló elbeszélő vénájából ered.

A regény története a tizennyolcadik század vége felé kezdődik és a tizenkilencedik század első negyedében fejeződik be. Átmenet az amerikai feudalizmusból az amerikai indusztrializmusba. A regény hőse, Anthony Adverse a legkülönbözőbb társadalmi osztályokkal találkozik, a legkülönbözőbb eseményeken megy át, a legkülönbözőbb gyakorlati és romantikus hőstetteket hajt végre, s annyi mindenféle izgató, halálfenyegető, életbekivezető helyzetbe kerül, hogy az olvasónak, aki a gyermek érdeklődésével követi a cselekményt, szórakozást követelő igényeit feltétlenül kielégíti.

Viszont bizonyos, hogy a könyv felét ki lehetne operálni s ez sem egységének, sem érdekességének nem ártana. A könyvben sok a félbölcsesség, a Rabelais olvasására emlékeztető szenzuális nyiltság. Nem jelentékeny munka, nem is túlságosan gondolkodtató, mégis érdekes, mert regény és nem pszichológiai tanulmány. Jobb a mozinál, lényegesen rosszabb Cervantes vagy Rabelais művénél.

Persze, nagy csomó más amerikai mű is kezembe került az elmult hónapok folyamán, de összegezve olvasási és kritikusi tapasztalataimat, a fent említett munkákat tartottam a legjellemzőbbeknek. Hemingwayét abból a szempontból, hogy kifejezése a háborús és a háború utáni amerikai nemzedék meddőségének: Floyd Dellét abból a szempontból, hogy színes és eleven sírfelirata egy immár elhunyt amerikai irodalmi eszmekörnek.

Allen regénye eltérés az elmult tizenöt esztendő pszichológiai módszereitől és céljaitól. Amint mondottam: mindegyik író kitünő technikával ír, de technikájukkal nem úttörői az új irodalomnak, hanem vagy önmaguk megismétlői, vagy visszhangjai a multnak, amelyet hirtelen felfedeztek.

(Cleveland, Ohio)