Horváth Árpád a Nyugat legutóbbi számában teljesen helytálló dolgokat írt arról, hogy az olyan nagy műveket, mint Az ember tragédiája, a színpadnak minduntalan újra meg újra meg kell hódítani a rendezés és színészi játék új meg új idomításával a változó színpadi stílus és még inkább a változó közönség kivánalmaihoz. A klasszikust minduntalan ujítani kell, hogy meg ne merevedjék és múzeumi tárgy ne legyen belőle. Színház és rendezés legnagyobb és legnehezebb feladata ez, a legnagyobb becsvágyra méltó.
Madách művét vagy negyven évig egyforma felfogásban játszották, a Paulay Ede által megvetett alapon, csekély változtatással, csak az egyes színészek játéka jelentett lényegbe vágó különbséget. E negyven év második felében vált tulajdonképpen tudatossá a rendező-művészet önállósága s az a felismerés, hogy a nagy művek színpadi előadásában a rendező koncepciója van hivatva megszabni az előadás lelkét s a színész játéka is ennek a koncepciónak van alárendelve. Ennek az az értelme, hogy a mű mint egész kell hogy hasson és nem egyes szerepei által, ahogy régebben például Shakespeare vagy Moliere művei egyes nagy színészek játéka révén maradtak életben.
Hevesi Sándor rendezései már ennek a felismerésnek a szellemében valók voltak. Az első még a Paulay-féle alapra volt építve, a második már egészen új volt: a misztérium-színpadra vitte a tragédiát. Az utóbbi nagyon érdekes és színpad-történetileg jelentős kísérlet volt, a maga rész-sikerében is szép kezdet. Azzal biztatott, hogy továbbfejlesztve jóval közelebb juttat a célhoz: a nagy mű ideális előadásának megközelítéséhez.
De már akkor látni lehetett a teljes siker elháríthatatlan akadályát: a mai magyar színjátszás készületlenségét az új stílus követelményeihez. Lehetetlen feladat beletörni egy szimbólikussá stilizált előadásmódba a színészek megszokott realisztikus játékmódját, amely egy emberöltő alatt úgy belegyökerezett színjátszásunkba, hogy a színészek talán el sem tudnak más stílust képzelni. Attól is kell tartani, hogy az ezen a stíluson nevelkedett közönség sem tudna hirtelen befogadni egy ilyen stílusváltozást.
Érthetőnek találjuk és semmiképen sem kárhoztatandónak, ha a Nemzeti Színház az ötvenedik évforduló és ötszázadik előadás hétfői ünnepi alkalmakor nem akarta a kísérlet kockázatát vállalni s olyan előadással újította fel drámairodalmi multunk egyetlen állandó színpadi életre képesnek bizonyult remekművét, amely a Paulay-féle hagyományt fejleszti tovább a színpad ma rendelkezésre álló eszközeivel.
Bármennyire elismerjük egy elvi álláspont jogosultságát, azért el kell ismernünk egy más álláspontról való munka eredményeit is. És el kell ismernünk azt is, hogy a látványosságot, mint a mű a közönségre való hatásának nagyon fontos tényezőjét, semmiféle előadásnak nem szabad elhanyagolni. Ebből az álláspontból kiindulva Az Ember tragédiája új előadásáról nem mondhatunk mást, mint hogy mégis csak előbbre viszi sok jelentős ponton a mű színpadi ábrázolását és bizonyára hathatós injekciót ad színpadi élettartamának.
A színészi teljesítmény a leginkább sebezhető oldala. Akik a főszerepeket játsszák, Tasnády Ilona, Abonyi Géza, Timár József tehetséges és lelkes színészek és képességeik legjavát viszik játékukba, de nem tudják elfeledtetni, hogy a drámai hangnemben ma nincsenek a színháznak nagyszabású és szélesen kilendülő egyéniségei. Játékuk a jó Nemzeti-színházi átlagot jelenti, de nem ad egyenértékűt a költő filozófiai és lírai mélységével. A hiány itt a mai színész-nemzedékben van s ezen semmiféle rendezői elv és rendezői akarat nem tud segíteni. A kis szerepek csaknem mind jól vannak beállítva és egyikük sem hagy üres teret az előadásban.
A rendező munkájának súlypontja a színpadi eszközök felhasználására és a tömegek mozgatására esik. Ebben pedig nemcsak hogy hiány nincs, hanem általában kitünő teljesítményt kapunk. A színpadi képek, díszletben, stílusban, elrendezésben mind szépek, a szín, vonal és fény kifogástalan felhasználásával készültek. Horváth Árpád fantáziája és Upor díszlettervező ízlése itt teljes sikert ér el.
A kezdő és záró menyországi kép ellen sem lehet érdemleges kifogás - itt a vallási közfelfogásra való kényszerű tekintet tesz elkerülhetetlenül némi édeskésséget. Az egyiptomi, az athéni, a bizánci, a francia forradalmi színek nagyon szépek, a falanszter egyenesen megragadó, míg a római és a Kepler-fele szín valamivel lanyhább. Ádám és Lucifer jelenete az ürben sejtelmes vetített díszletével példát ad a stilizált ábrázolás lehetőségére.
Bizonyos mértékű stilizálás érzik a tömegek mozgatásán is. Itt a rendező felhasználja a szavalókórus modern módszerét - a kórus itt-ott lehetne erőteljesebb, de mindig hatásos. A zajongó tömegek hullámzása az athéni és forradalmi színekben erősen össze van fogva és hatásosan szimbolizálja a tömegnek őrült szembenállását a szellem akaratával, a falanszter hátterében látható néma, szürke tömeg stilizáltan érzékelteti a gépi élet sivárságát.
Az egész előadás a realisztikus síkon mozog, de észrevehető lépésekkel a stilizálás felé. Ebből származik egy s más egyenetlenség, a vonalnak itt-ott némi ingadozása, de néha éppen ez ad egyes mozzanatoknak érdekességet.
Az Ember tragédiája mint színpadi feladat azért is izgató marad sok nemzedéken át, mert többféle úton lehet megközelíteni, de megoldani még egyiken sem sikerült. Megoldásához rendkívüli kedvező körülmények kellenek, a színház, színészek, rendezés különleges virágzása s a közönség befogadó képességének a mainál sokkal nagyobb foka. Addig is elismeréssel kell fogadni minden olyan erőfeszítést, amely egy-két lépést jelent a nagy cél felé. Ha így nézzük, a mostani jubiláris előadás érdemét s az alkalomhoz méltó voltát mindenképen el kell ismernünk.
