Az ember - valljuk meg őszintén - szereti a hangzatos frázisokat. Ilyen únos-úntalan hangoztatott frázis: a levegő meghódítása. Leigáztuk a levegőt, a légóceán az ember rabszolgája, feltalálták az emberi repülést, megvalósult a sokezer esztendős, ősi ikarosi álom, satöbbi.
Hát kérem, egészen mégsem így áll a dolog. Szó ami szó, az ember hatalma alá hajtotta a levegőtengert és csodálatos teljesítményeivel messze túlszárnyalta eddigi fejedelmeit: a madarakat. Nincs az a repülő állata a világnak, mely olyan kitartóan, olyan magasra, olyan messzire tudna repülni, mint az ember.
Van repülőgépünk, mely hatszáz kilométert tesz óránként, tizenháromezer méterre emelkedik, napokig repked leszállás nélkül és másfélszáz embert cipel magával a felhők közé. Léghajóval és repülőgéppel átrepülték az óceánokat, körülszálldosták a Földgömböt, elhatoltak az Északi és a Déli sarkra. A világ minden részén egyre szaporodnak a légiforgalmi vonalak, melyeken sok százezer utast, milliónyi levelet és tehercsomagot szállítanak hegyen-völgyön, erdőkön, síkságokon, felhőkön, viharokon keresztül a gépek, várostól-városig.
Imponáló, nagyszerű haladás, felemelő bizonyítéka az emberi tudás hatalmának. De mégse az, amire tulajdonképpen áhítoztunk időtlen-idők óta. Mert mit is akart Ikaros? Mesterséges szárnyakat akart építeni, hogy saját erejéből emelkedjék a magasba és saját kedve szerint csaponghasson az ég kékjében - a Nap felé.
A huszadik század Ikarosa viszont, ha repülni akar, ezerféle formaságnak rendelkezésnek, előírásnak kénytelen eleget tenni. Jegyet vált, útlevelet, vízumot szerez, helyet rezerváltat, menetrendet tanulmányoz, mérgelődik a poggyászával, csatlakozásokhoz kénytelen igazodni. Beleül negyed-, hatod-, olykor huszad-harmincad magával egy autobusz- vagy vagónszerű alkotmányba, leszíjjazzák, rázárják az ajtót, néhány ezer lóerővel fellódítják a levegőbe, szigorúan megszabott, rádióval kipécézett pályán elviszik oda, ahová a jegye szól és szépen leteszik a földre.
Hát ez nem az a független, szabad csapongás, amiről Ikaros ábrándozott. A hús-madár, igaz, nem képes arra, amire a gépmadár. Viszont neki nem kell útlevél, vízum, jegy, poggyászfeladási vevény, ha repülni akar, nem kell kiautoznia a repülőtérre, vámvizsgálati torturákat átszenvednie. Ha kedve szottyan, csak meglebbenti a szárnyát és már repül is, amerre akar, akkor és ott száll le, amikor és ahol kedve tartja és nem törődik menetrenddel, csatlakozással, rádiójelentéssel.
Meg aztán, a légi utazást mostani formájában inkább csak az a kevés számú ember élvezheti, akinek még mai időkben is duzzadt valamelyest a pénztárcája. Mindenki bizony nem engedheti meg magának a repülést, mint ahogy sokunknak még gyorsvonatra sem igen telik, hacsak nem filléres gyorsra.
Már pedig mindaddig, amíg a repülés igazán mindenkié nem lesz, amíg minden ember - nemcsak a tehetősebb - egyaránt nem élvezheti a repülés előnyeit és szépségét, addig korai beszélni arról, hogy az ember birtokába vette a levegőt. Mit érek én vagy te azzal, hogy kimegyünk a repülőtérre és gyönyörködünk a szép repülésekben, ha magunk nem vehetünk részt benne?
A légóceán akkor válik majd csak igazán az emberiség közkincsévé, ha mindenkinek tesz repülőgépe, úgy, mint manapság autója, motorkerékpárja, vagy legalább kerékpárja van s úgy lehet majd repülőgépet bérelni, mint most autótaxit. Ha mindenkinek lesz egy kis gépmadara, afféle szárnyas Fordja, mellyel menetrendtől függetlenül, olcsó áron, tetszés szerint röpködhet oda, ahová akar.
Ehhez azonban az szükséges, hogy feltalálják a - filléres repülőgépet.
A legideálisabb megoldás persze az lenne, ha az ember minden motor és minden segédeszköz nélkül, egyszerűen magára csatolhatna valami szárnyféle alkalmatosságot és saját erejéből lendülhetne a levegőbe. Ez volna az ikarosi álom igazi megtestesülése, amire Leonardo da Vincitől a mai napig minden feltaláló és konstruktőri elme törekedett. Ámde sajna, ebben a tekintetben igen rosszak a kilátásaink, sőt félő, hogy a szép álomból sohasem lesz valóság.
