Ami megmarad a harcból: művészet

Prae - Szentkuthy Miklós könyve

Mert kétségtelenül művésszel van dolgunk. Ha e könyv csak elmélkedések laza sorozata lenne, akkor is megkapna áradó ötleteivel és fogalmainak hajszálfinom erezetével, amely néha már a középkori gondolatminiaturákra emlékeztet, az árnyalatnyi megkülönböztetések mesterműveire. De mint egyik ihletője, a barokk regény, amelynek modern újrateremtését tudatosan megkísérli, a szélsőséges intellektualizmust buja tenyészettel egyesíti a munkája, tobzódó hasonlatok, orgiázó szavak, vizionális képzelet és főleg páratlanul szemléletes érzéki benyomások tömegeivel.

Ha az elsők közt sok a puffogó és az erőtlenül mesterkélt, az utóbbiak, mint a már idézett cannesi csönd, egy ruhaszalón, vagy egy esős találka és a többi természet vagy interieur-felvételek minden csodálatunkat megérdemlik. Mint a gép lencséje a közelről fényképezett tárgyakat, úgy isszák be érzékei és adják vissza ilyenkor pompásan símuló mondatai a látható, hallható, tapintható dolgok kiapadhatatlan szépségeit. Könyvekbe temetkezett képzelete kertek és virágok, tájak panorámáját idézi maga köré; nem természetérzék ez, inkább természetigény, belső látomások közvetítése, amely itt szerencsésebb, mint építkezéseinél.

Tulajdonképpen nem igazi leírások ezek, hanem a lehetséges hatások számbavétele, amelyek egy elképzelt környezetben az érzékeny idegzetet érhetik. Lappangó líráját éli ki bennük ez a bölcselkedő, aki mindenáron regényt akart írni. És lírája ugyanúgy, mint gondolkodása - írjuk le, még ha régi jó babonákba esünk is vissza - mindenestől idegeinek ajándéka. Ritkán tükrözte a neurasztenia ilyen gyönyörködtetőn és ilyen kínosan önmagát.

Persze idegállapotból remekmű is születhetett volna, nemcsak élvezetes diagnózis. De az ötoldalak lélegzetelállító tűzijátékát ötvenoldalas sötétségek követik és az indokolatlan túlméretezés csak ront a helyzeten, a legbátrabb olvasókat is megfélemlíti. Aki keresztülvágja magát, lassankint rájön, hogy egyetlen jellegzetes és kitűnő képesség mutatkozik be benne újból meg újból, anélkül, hogy - a végzett óriási munka ellenére - valójában igazán munkába lett volna fogva.

Mint a zuhatag, amelynek erejét nem tudták felhasználni, porzanak le szemünk előtt a hibáiban és erényeiben egyforma részletek; érzékek, képzelet, agy mechanikus ismétlődéssel nyujtják, amire egyedül képesek. Gazdájuk olykor már maga is únja robotolásukat, de tehetetlen velük szemben. A formát, ami irányíthatná, halálra ítélte, az új módszer, amitől felszabadulást remélt, mint minden módszer, hozzáidomul a képességekhez. Vágya így kielégítetlen marad; nem elég művész ahhoz, hogy igazán nagyszerű barbár legyen.