Kevés magyar képzőművészeti kiállítás ért el akkora sikert a közönségben és a sajtóban, mint a magyar őstehetségeké. A Nyugat előző számába Kassák Lajos írt róla szép tanulmányt, amelynek nem egy állítását elfogadtam és ezért az én kesernyésebb cikkemet vissza is vettem, nem akartam ünneprontónak bizonyulni.
De most, mikor az ünneplés zaja már elcsöndesült, meg kell mondanom, hogy a nagy lelkesedést túlzottnak tartom.
Ha eltekintünk minden viszonylagosságtól, már pedig a képzőművészeti mű értékelésében egészen mellékes, hogy a művész kinek ija-fia, hogy tanult-e, avagy sem, hogy úr, proletár, vagy paraszt, tehát csak magát a teljesítményt kell néznünk: akkor nem látok okot arra a nagy ünneplésre, melyben az a kiállítás részesült.
Elsősorban is ki kell kapcsolnom anyagából két művész munkásságát. Az egyik Nagy Balogh János, a másik Nagy István. Nagy Balogh János igen kiváló művész volt, de csak a be nem avatottak, sőt tudatlanok előtt megy újság számába, műveit már a Szépművészeti Múzeum őrzi, nem paraszt, hanem tipikus proletár volt, annak bizonyságául, hogy minden szabály alól van kivétel, tehát Kassák ama megállapítása, hogy proletárok között nem lehetséges művészet, rája nem illik. Ugyancsak ki kell rekesztenem Nagy Istvánt, szintén igen kiváló festőművészünket, aki rendszeres oktatásban részesült, művészakadémiákat látogatott, tehát nem abban az értelemben őstehetség, mint ahogyan ezt a fogalmat a kiállítás rendezői és magasztalói használták.
Ezt a veszedelmesen többértelmű megjelölést különben sem árt kissé elemezni. Végső eredményben őstehetség az, aki környezetétől látszólag teljesen függetlenül új és hatalmas formavilágot teremt: Michelangelo, Rembrandt, Goya, a miéink közül talán Munkácsy és Szinyei. De őstehetségnek szokták nevezni - és nyílván ebben az esetben is olyan művészeket értettek ezen, akik alulról jöttek, a műveletlenségből, nem is tanultak, hanem mint autodidakták majdnem önmagukból fejlesztik ki meglepő formavilágukat. Azért mondom, hogy majdnem, mert még ezek is bőségesen látnak kalendáriumokban, képesújságokban, levelezőlapokon és még inkább a mindenüvé elhatoló reklám színes termékein képszerű ábrázolásokat.
Elfogadom, hogy a többi kiállító ilyen őstehetség, még ha Káplár Miklós járt is a képzőművészeti főiskolára. De arra már nem vagyok hajlandó, hogy az itt látott kiállítás alapján őket egy-egy Munkácsyként ünnepeljem, tehát bennük kivételes tehetségeket lássak és azt állítsam róluk, hogy velük tíz magyar Rousseau vonult fel, hogy kiállításuk a megcsonkított Magyarország egyik legjelentősebb kultúrhistóriai eseménye.
Mert én nemcsak Benedek Pétert, Oravecz Imrét, Nyergesi Istvánt, Győry Eleket látom magam előtt, hanem a mai magyar művészet egészét, amelynek olyan valóban kiemelkedő új formateremtő egyéniségei vannak, mint Bernáth Aurél, Szőnyi István, Berény Róbert, Medgyessy Ferenc, Egry József stb. és jól tudom azt, hogy az a közönség, mely ma, a demokrácia korában annyira lelkesedik az alulróljöttekért, egész nyugodtan éhenhalni hagyta Derkovics Gyulát, aki proletárnak született és igazán nagy, újszerű művész volt, de talán épen ezért kellett éhenhalnia.
Nem vagyok hajlandó a primitívitást már önmagában is művészetnek elfogadni. Nagyon jól tudom, hogy a ma művészet címén piacra kerülő termelés egy jókora része elnyűtt sablon s hogy minden friss megnyílvánulás, akármilyen primitív is, jobban tetszik az agyonkoptatott kifejezési módoknál, de ha bennük nincsen különös művészi teremtő erő, nem vagyok hajlandó nagyon lelkesedni és különösen nem az olyan fölötte jelentéktelen pepecselésekért, mint e kiállításon Mári szolgáló festményei, melyek kimondhatatlanul primitívek ugyan, de a művészetnek még csak csíráját sem tudom bennük felfedezni. Ha egy szolgáló festeni kezd, neki is csak akkor van joga a művész névhez, ha alakítani tud.
Egyáltalában nem jutok extázisba, ha, amit már évtizedek óta különben is megszoktam, hol itt, hol ott olyan parasztszobrászok bukkannak fel, akiket a hétköznap szenzációhajhászata mint a magyar művészet csúcspontjait ünnepel, mert tisztában vagyok provinciális jelentőségükkel.
Eszembe sem jut végül az, hogy mint ez a kiállítás tette, a magyar népies dekoratív művészetet és annak remek termékeit százegyedszer felfedezzem és mint valami újat ünnepeljem, mert régóta ismerem és tudom, hogy nemcsak a közönség ismeri jól, hanem az irodalom és tudomány bőségesen foglalkozott vele.
De mindezt talán nem írtam volna meg, annál kevésbé, mert tisztában vagyok azzal, még pedig tapasztalásból, hogy mindazok, akik kellő hozzáértéssel és józanul nézik képzőművészeti eseményeinket, velem egyezően gondolkoznak e kiállítás megítélésében és azt is tudom, hogy az ilyen ideig-óráig tartó magyar szalmaláng nem árt, mert hamar kilobban és helyet ád a higgadtabb megfontolásnak.
De az a hír, hogy ezt a különben érdekes kiállítást, mint az elmúlt évek egyik legjelentősebb képzőművészeti eseményét a külföldre is ki akarják vinni, megszólalásra kényszerít. Egy nagy ember mondása jut eszembe: "Keine Nation gewinnt ein Urteil, als wenn sie über sich selbst urteilen kann!"
Ha már külföldi kiállításaink ügyét évek óta úgyis elrontottuk, mert állandó hivatalos beavatkozások után művészetünk legjavát mindig csak igen zavaró környezetben, vagy egyáltalában nem lehetett a külföldnek bemutatnunk, ne vigyük ki ezt a számunkra talán igen érdekes anyagot, mert egyáltalában nem képviseli művészetünk magas színvonalát, hanem csupán egy nem sokat jelentő, mellékes kiágazását.
