Ezt a blogot valójában a szerdai számban szerettem volna közölni. Itt most egy részletes és teljesen fölösleges magyarázkodás következne, ha hagynám! Ma jelenik meg és kész!
A kivágott, beillesztett, felcicomázott cikknek már az eredetijében is szerepelt idézőjel, ugyanazt a szót keretbe téve, ami azonnal megnyerte tetszésemet, de a számítógépes programnak nem tetszik, nem fogadja el, emiatt kiiktattam, másrészt ragaszkodjunk e szöveg címéhez, ne vágjunk – böcsületes eposzíró módján – a dolgok közepébe.

Az 1980-as évek egyik vasárnap kora délutánján rádiót hallgattam, nem tudom, melyik adót. A műsorra sem, de emlékszem a témájára: az európai parlamentek működésére. Ekkor értesültem arról, hogy nem magyar specialitás az, amelyről – többek közt – most írok. Idén 2009-et mutat a naptár, s én sokáig haboztam, hogy a közhelyes Nincs új a Nap alatt! címmel lássam el.
A megidézett, feltámasztott cikk lényege, hogy az 1928-as képviselőházunk 245 tagjának kábé egyharmada csinálja, amit vállalt, amivel megbízták választói. A rendszer (és a szabadság) apró szépséghibája, hogy az 1922-es választójogi törvény a többi korlátozáson kívül Budapest és a törvényhatósági jogú városok kivételével visszaállította a nyílt szavazást. Törvényesen cicázhattak a szép csendőrtollak!

A cikkíró sátáni humorral folytatja: „a többi kétharmad rész megelégszik azzal, ha negyedévenként pontosan jelentkezik a pénztárnál és fölveszi fizetését.” Ez a fizetés minden bizonnyal nem volt kicsi, bár – e lapokban is olvashatták, hogy – a képviselők gyakran kevesellték, több lehetett, mint egy befagyasztott bérű közalkalmazotté. Vajon mivel töltötték el az államilag finanszírozott tetemes szabadidejüket? Felkeresték és kifaggatták választóikat, s erejük szerint segítették őket? Dolgoztak rendületlenül? Éjt téve nappá? Meglehet, de gyanítom, hogy a lapok bulvár oldalai pontosabb válaszokat adnak e kérdésekre.

Idézőjel egyébként háromszor fordul elő a szövegben (a dolgozó, a távollevőkkel és a divat szavakat övezi). Ez utóbbit az interjúalany Reischl Richárd agrárpárti (mily ősi, paraszti név!) képviselő mondotta, miután felhívta a figyelmet a jelenségre s egyúttal helyrebillentette a korábbi találgatásaimat. „- Nem akarok neveket mondani, de tudunk képviselőről, aki már több mint egy éve sem a parlamentbe nem járt be, sem választókerületében nem mutatkozik.” Az első tagmondat baráti meghittséget és óvatosságot sugall, a követő, egyúttal befejező mondatban már dühöt is érzékel olvasója.

Szóval vannak (bocsánat, voltak) az országgyűlésben szorgalmas, ügybuzgalommal teli képviselők, mint ez a derék agráriusunk, és henye, a dolgokat félvállról vevők. Egy országgyűlési ciklus munkáját az eredményei dicsérik, hibái kárhoztatják. Mi a sajtóból dolgozunk, az alapján tudunk ítéletet alkotni. A szélsőségeket képviselő orgánumokból nem válogatunk, s mégis feltűnő, hogy a higgadt, polgári újságírás is inkább a negatívumokat hangsúlyozza. Olvashatunk pártcsatározásokról, a sajtó időnkénti elhallgattatásáról, lapbetiltásokról, ilyen vagy olyan irányú külpolitikai orientációkról, a magyar fennsőbbségtudatról s olykor az ellenkezőjéről, Trianon különböző megítéléseiről… és – bár ez inkább közgazdaság, de szorosan összefügg a politikával is – szegénységről, nyomorról, korrupcióról… Egy háború- és békeviselt nemzedékről.
De most már tényleg visszatérek az alapproblémához! Aki figyelmesen olvasott, rájött, hogy a kérdéses idézőjel a dolgozó jelzőre vonatkozik, amely a képviselőt minősíti. Mármint azt a képviselőt, aki dolgozik.

Miért van ez így? Miért írta így a szerző? Szerette ezt az írásjelet? Lehetséges, nem kizárt. Ellenpontozásként alkalmazta a másik képviselőtípussal szemben? Ahhoz nem szükséges az idézőjel! Véleményem szerint keményebb, komolyabb oka volt e választásnak! Azt gyanítom, hogy tudatában volt a dolgozó képviselő munkája hiábavalóságának, amikor a hatalmát alaposan körülbástyázva, szinte diktátori szerepben tündöklik a miniszterelnök!

Nem emlékszem, mikor és melyik korabeli dokumentumban olvastam először, de az utcán járva-kelve és a kocsmák őszinte légkörében gyakran hallom: „Eredjenek ezek (tudniillik az országgyűlési képviselők) a fenébe!” (Más célpontot is szoktak ajánlani.)
Ezt a blogot valójában a szerdai számban szerettem volna közölni. Remélem, e néhány nap alatt nem avult el, nem veszített (természetesen akkori!) aktualitásából!