Jean Giraudoux írja a Siegriedben, hogy a francia nemzet, a francia kultúra, a francia politika olyan, mint egy régi finom palota, amelyet századokkal ezelőtt épített művész keze. Egy-egy ékítményt meg lehet rajta újítani, egy-egy oromdíszt meg lehet változtatni, egy-egy oszlopot, pillért lehet cserélni, de stílus, alaprajz, szellem hosszú időkre változatlan marad.
Pierre Laval francia külügyminiszter nagy expozéja, amelyben a szenátus előtt, a genfi összecsapás után és a római tanácskozások előtt, a francia külpolitika céljait és alapvetéseit megvilágította, önkéntelenül Giraudoux hasonlatát idézte az emlékezetbe. Nem képzelhető el francia külügyminiszter, aki ezt a beszédet ne mondhatta volna el, anélkül, hogy saját meggyőződésétől lényegesen el kellett volna távolodnia.
A legmeggyőzőbb bizonyítéka ennek, hogy Laval beszédében hosszú idő után újra fellibbent annak a francia államférfiúnak és miniszternek a szellemi árnyéka, akit igen nagy politikai szakadék választ el nemcsak Lavaltól, hanem az egész Flandin-kabinettől.
Tardieu szelleme, Tardieu dunai tervének árnyéka bukkant fel újra Laval szenátusi expozéjában, az a terv, amelyet rég eltemetettnek hittünk s amelyet Tardieu prágai és bukaresti barátai is auguri mosollyal száműztek évekkel ezelőtt a diplomáciai levéltárak síri csöndjébe. Laval a dunai államok szerves gazdasági kapcsolatáról beszélt, szerződésekről, amelyek a békét és a gazdasági együttműködést vannak hivatva biztosítani, anélkül azonban, hogy megmondotta volna, ki kivel, hogyan, mikor, mire kösse meg ezeket a szerződéseket?
A francia államférfiak régi gyöngéje ez, a logikus gondolkodás bánatos következménye a járuléka annak a makacs hitnek, amely olyan mélyen gyökerezik a Quai d’Orsay termeiben s amely azt tanítja, ami jó és előnyös a francia érdekeknek, az előnyös és megvalósítható Európa minden pontján. Párizsban ugyanis nyilván nem tudják, hogy a dunai államokat ma már nem lehet szimplán ipari és mezőgazdasági államokra felosztani.
Nem tudják azt, hogy az egykor túlnyomóan ipari Csehország ma a Duna völgyében agresszív agrárország, amely annyira elzárkózik mezőgazdasági szomszédjától, Magyarországtól, hogy az izlandi piac nemsokára fontosabb lesz a magyar agrárkivitelnek, mint a csehszlovák köztársaság. Azt sem igen tartják számon Párizsban, hogy az ipari és alpesi Ausztria páratlan erővel reagrárizálódik, hogy az osztrák mezőgazdasági termelés értéke 1919-től 1930. évig egymilliárd schillinggel emelkedett, a gabonatermés 179, a tejtermelés 317, a bortermelés 215, a hústermelés 132, a szárnyasoké 124, a tojás termelése 610, a burgonya termelése 384 százalékkal nőtt.
Nem tudják Párizsban, hogy az osztrák és a cseh piac fokozatos elzárkózása vezetett a magyar iparosodáshoz s a magyar mezőgazdaság ma a belső piacon ugyanannyit értékesít, mint a kivitel révén. Azt sem igen tudják Párizsban, hogy hála a békeszerződéseknek és a kiváló belső szervezésnek, a legnagyobb dunai agrárállam Románia kénytelen volt ez évben a búzakivitelt megtiltani.
S végül nyilván azt se tudják Párizsban, hogy a dunai államok egymásközti kereskedelme évről évre csökken s két francia szövetségesnek, Csehországnak és Jugoszláviának Németország, illetve Olaszország a legfőbb vevője és szállítója. Ilyen körülmények között igazán prófétának vagy rendíthetetlen optimistának kell lennie annak, aki, mint Monsieur Laval, még ma is bízik abban, hogy a Tardieu-tervet bármilyen formában is meg lehessen valósítani!