Szóról-szóra így van, ahogy leírtam.
Mert lehet-e emberségesebb valami, mint a szegénységet, a földhözragadottságot, az erőtlent gyámolítani. Ugy-e nem?

Amikor Kállay Miklós földmívelésügyi miniszter 228 ezer gazdasági cseléd (a családtagokkal majdnem egymillió magyar) sorsáról gondoskodik, akkor azt látjuk, hogy elérkezett a legnagyobb kérdéshez, oda, ahol hihetetlen nagy a baj, nyomoruság és a lemondás; ahol a falusi ember mártíromsága csöndesen meghuzódik. Mert miről van szó? Arról, hogy egymillió gazdasági cseléd egészségügyi, gazdasági, főleg pedig munka és költözködési lehetőségeit emberhez méltóan szabja meg a törvény erejével.

Arról, hogy a gazdasági cselédnek tisztességes lakás, becsületes munkabér, vasárnapi munkaszünet, jól termő kommenciós föld és megfelelő költözködési idő jár. Arról, hogy nem kell többé apró gyerekekkel fogvacogtató hidegben, járhatatlan, behavazott utakon kínlódni, arról, hogy emberhez méltó életet élhessen az a gazdasági cseléd is, aki részese a magyar föld minden örömének, de bánatának is.

Amikor az egymillió gazdasági cseléd nevében is köszönjük a kormány gondoskodását, ugyanakkor azonban felhívjuk figyelmét, hogy vannak még sok százezren, talán milliónyian is mezőgazdasági munkások, akiknek sorsa rosszabb, mint a gazdasági cselédé. Ezek a nagycsaládos mezőgazdasági munkások ma csak kínlódnak. Ezeknek nincs urasági lakásuk, nincs tüzelőfájuk, ezeknek nem „mérnek”, nincs földjük, csak egy van: nagy szegénységük és sok gyermekük, de nem áll rendelkezésükre az uradalmi magtár sem. Sorsuk kemény, szomoru.

Ha sikerül felvállalni egy kis aratást, akkor van mit őrölni s van mit enni egy darabig. Ha pedig kimarad a családfő, akkor csak a jószívű emberek adományaira van utalva. Vannak egész falvak, ahol a summásság télen marharépán telel ki. Még az is jó, ha akad a gyerekeknek a fűtetlen lakásban, ahol a szülők tehetetlen kétségbeesésben nézik a pusztuló gyermekeket, anélkül, hogy segíteni tudnának.

Éppen azért azt gondoljuk, fordítson a kormány a mezőgazdasági munkások megsegítésére egy kis időt és pénzt, mert sok millió éhező, de becsületes, dolgos magyar testvérről van szó. Lássuk tehát sürgősen a második emberséges törvényt!