|
Angol könyv Magyarországról
Macartney, C. A.: Hungary. London: Benn 1934
Teljesen leigázták a szlávokat, akik az ő parancsukra élelemmel látják el őket és akiket rabszolgáiknak tekintenek... Ezek a magyarok csinos és jómegjelenésű nép és ruhájuk selyembrokátból való, fegyvereiket pedig ezüst és arany borítja. A szlávokat állandóan sarcolják."
Az alföldi és tiszántúli kálvinista magyarság épp annyira kevert, mint a dunántúli, de a keveredés keleti (besenyő, kún, jászoszmán) és ezért a síkföldi magyar észjárása idegenebb az európaitól. Ezért volt a kálvinista kelet a Habsburg-ellenesség főfészke. Míg a kálvinizmus szinte csak a magyarokra szoritkozott, a katolikusok között sok volt a "nemzetiség", sőt a papságban ma is erősen túlteng a sváb és tót elem.
(A szerző fölsorolja Fetser, Hanauer, Rott, Glattfelder püspököket, sőt még az apácákra is kiterjeszti ezt a Ťnévelemzéstť és megállapítja, hogy pl. a soproni Isteni Megváltó leányai-rend főnöknője Maurer Mária, a többi apáca neve pedig: Steinmayr, Vatka, Puskaritz, Velansits stb.) A nagyon hatalmas többségi egyház és az igen tevékeny kisebbségi egyházak viszonya azt eredményezte, hogy valamennyi egyház az autonómia magas fokát érte el; ennek, mint precedensnek a szerb és román görögkeleti egyházak is hasznát látták.
Minthogy az egyházi autonómia körébe tartozott az idővel egyre fontosabbá vált iskolák fönntartása, az egyházi autonómia lett a nemzetiségi szervezkedés törvényes alapja. A régi Magyarországon is 16.655 elemi iskola közül csak 3051 volt állami, 1929-30-ban pedig 6826 elemi iskola közül 4683 volt a felekezeteké és csupán 1190 az államé. Igaz, hogy az állam 1932-ben a tanítók fizetésének több mint kétharmadát fedezte, az állam jelenlegi financiális helyzete azonban lehetetlenné teszi a felekezeti iskolák átvételét.
Noha a szerzőnek van tudomása az ifjú protestáns és katolikus mozgalomról, mégis úgy véli, hogy még a parasztok közötti vallásosság is ritkán éri el a hitbuzgóságnak vagy fanatizmusnak azt a fokát, amely a szlávoknál vagy németeknél található. A katolikusok és protestánsok közötti konfliktus nem akut, de lappangó és a szellemi életnek csaknem minden ágában észlelhető. Így a monarchia kérdésében a katolikusok, akik letéteményesei a szent korona hagyományainak, természetszerűleg legitimisták.
Legalább is a főpapság intim kapcsolatokat tart fönn a nagy mágnás családokkal (a szerző itt hivatkozik Zichy Gyula gróf kalocsai érsekre, továbbá Mailáth Gusztáv gróf erdélyi és Mikes János gróf szombathelyi püspökre, megemlítve az utóbbi szerepét az 1921-es Habsbrug-restaurációban) és így erősen aktiv támogatói a legitimizmusnak. A kálvinisták a régi Habsburg-ellenes hagyományokat képviselik és csaknem mindnyájan szabadkirályválasztók. A protestánsok főereje a gentry és a jobbmódú parasztság.
A kálvinista főnemesség bizonyos tekintetben külön állást foglal el az arisztokráciában. Általában a protestánsok társadalmi rétegeződése egyaránt távol áll a legmagasabb és a legalacsonyabb osztálytól, szűkkörű, mint ahogy "van valami szűkkörűség és komorságť az egész felekezetben. Viszont a katolikus egyházban a fokozatosságnak szinte végtelensége nyilvánul meg és Ťbizonyos tekintetben talán a legdemokratikusabb intézmény Magyarországon. Seholsem oly könnyű egy szegény paraszt fiának, ha tehetsége van, a legmagasabb rangot elérnie". A kormányzóság óta a püspököket a pápa nevezi ki.
A protestánsoknak számuknál nagyobb befolyását jelzi, hogy nemcsak a kormányzó, hanem négy miniszterelnök közül három volt protestáns: Teleki Pál, Bethlen István és Gömbös Gyula, az utóbbi luteránus. Az újonnan megindult Actio Catholica-ról a szerzőnek az a véleménye, hogy még nem valósította meg a hozzáfűzött reményeket. Az a körülmény, hogy a mezőgazdaság kedvezőtlen helyzete gazdaságilag igen nyomasztó a katolikus egyházra és hogy a katolikus egyházi vagyon és alapítványok nem csupán hogy erősen függnek a kormánytól, hanem nagy adóhátralékaik is vannak, lehetetlenné teszi, hogy aktív ellenzéki politikát folytassanak a kormánnyal szemben.
Az igazi és döntő választóvonal a magyar társadalomban nem a gazdag és szegény nemesség közt, hanem az utóbbi alatt van. Pedig a kétféle nemesség két különböző világban él. A gentrynek nincs féltucat kastélya, mint a mágnásnak, hanem fehérremeszelt földszintes mezei lakban él, amelyet néhány akácfa véd az időjárás ellen és óriási uradalmak helyett, amelyeket a szakképzett jószágigazgatók és jobbágyok (mert a szerző szerint azok) ezrei művelnek, néhányszor tíz, vagy száz holdja van, egypár paraszttal, akiknek mindegyikét gyermekkora óta ismeri és botos ispánnal, aki félig szolgája, félig barátja.
Bécsi palota és párisi kiruccanások helyett beéri alkalmilag, talán valami tenyészállatkiállítással kapcsolatban egyheti budapesti tartózkodással, udvarok és fővárosok kozmopolita szórakozásai helyét kártyapartik foglalják el a helybeli plébánossal, szolgabíróval vagy jegyzővel, esetleg egy szomszédbirtokossal, aki vagy nyolc kilométerről hajtott oda a sáros kocsiúton és egy vagy két bál a tél folyamán a megyeszékhelyén, ahol lányai a garnizon tisztjeivel jönnek össze. Egyéb szórakozásai: séta a harmatos tarlón, egy-egy lövés fogolyfalkára vagy nyúlra; gondjai a helyi ügyek végtelen bonyodalmai, a búza- vagy borár esése és a munkásviszonyok örökös panaszt okozó helyzete.
A mágnás a nyugati feudalizmussal folytatott flört szülötte, míg a gentry, ha nem is faji értelemben (mert hiszen csak alig valamivel kevésbé kevert a mágnásnál), de lelkileg egyenes leszármazottja Árpád vitézeinek. A szerző ezután a gentry rövid történetét adja, Jókait (A régi jó táblabírák) és Eötvöst (A falu jegyzője) idézve. Amikor a nacionalizmus európaszerte ébredezett, a 19. sz.-ban a magyarságra nagy előnyt jelentett ez az osztály, amelynek elegendő kulturális ereje volt arra, hogy nemcsak a politikában, de az irodalomban és művészetben is értékes kezdeményező lehessen és amely sokkal eredetibb és nemzetibb volt, mint a legtöbb más ország nemessége.
Másrészt viszont a "nemzet" a magyarságnak csak kis töredéke volt és a Ťszabadságokť-hoz való konok ragaszkodás legtöbbször azt az elhatározást jelentette, hogy a jobbágyság súlyos terhein ne könnyítsenek. A 18. század alkotmányjogi harcaiban - írja Macartney - a józan észt és haladást a korona képviselte. Amikor 1867 után az új minisztériumok és egyéb hivatalok megnyiltak, a jobbágyfölszabadítás által elszegényedett gentry természetszerűleg ezekbe tódult.
Természetszerűleg, mert hisz a hivatalnoknak való ember olyan kevés volt, hogy még az oly népszerűtlen "Bach-huszárok" nagy részeit is meg kellett tartani. A gentry-bürokrácia természete egészen más, mint a Bach-huszároké volt. Nem nagyon különbözik a forradalom előtti világtól. Akkor a gentryt közvetlenül parasztjai munkája tartotta el, míg ma az erre szükséges pénz adó formájában folyik be és tisztviselői fizetések formájában jut el a gentryhez. A forradalom előtti gentry társadalmi osztály volt, amely politikai funkciókat teljesített. És ugyan mi egyéb ma? A gentry szolgája és egyben haszonélvezője az államnak...
A választási rendszer pedig, kivált a választójog megszorítása és a nyilt szavazás folytán, elég garancia a rendszer fönmaradására. Ami a magyar közigazgatást illeti, ez talán nehézkesebb és kevésbé hatályos a németnél, angolnál, sőt a mai osztráknál, de magasan fölötte áll a legtöbb közép- és keleteurópai államénak. Kevésbé korrupt és sokkal intelligensebb. Nagy ereje személyzetének természetes éleseszűsége és igen őszinte hazafiassága. Noha a létesített hivatalok közül nem egynek a célja betöltőinek kényelmes elhelyezése volt, mégis a régi gentry osztály minden tagjára nézve semmiféle szolgálat és áldozat nem sok, ha ezt az ország érdeke kívánja.
Nagy gyöngéje az igazi szociális érzék hiánya. a magyar Ťnemzetť olyan sokáig szorítkozott a lakosság elenyésző kisebbségére, hogy szolgái számára nehéz megérteni, hogy ez ma már nincs többé így. Az a megkülönböztetés, amellyel még kisebb hivatalnokok is bánnak egyrészt "úriemberek"-kel, másrészt parasztokkal és kis zsidókkal, gyakran olyan, hogy a demokratikusabb országokból jövő látogatót kellemetlenül érinti. Ez nem csupán udvariassági forma, mert az egész rendszer olyan megkülönböztetésen alapul, amelyet a törvény csak papiroson szüntetett meg.
A gentry elvakult magyarosítási törekvése megélhetési kérdés volt a gentry-bürokráciára nézve, ámbár vezető motívuma inkább politikai és hazafias volt, mint gazdasági. Ebben az asszimiláns zsidók még a gentryn is túltettek. A világháború és a forradalmak közvetlen következménye a gentry helyzetét, legalább jelenleg, a bevehetetlenségig megerősítette. Ellenségei letűntek a színtérről. Nemzetiségiek alig maradtak, a Habsburgok nincsenek többé, a mágnások hatalma és jövedelme megcsappant.
"A magyar zsidók ma sok értékkel járulnak a nemzeti kultúrához. Kiválnak az irodalomban, művészetben, tudományban. Természetük és nevelésük bizonyos széles látókörű és kozmopolita jelleggel ruházta fel őket, amely gyakran hiányzik a fajmagyarban, és ha ezeket a képességeket szabadjukra bocsájtják, az eredmény nincs hijával a bájnak és fínomságnak. Kevésbé szerencsés inspiráció az, amikor, mint ez néha megtörténik, a szembeötlő magyar vonásokat akarják utánozni, mert ez az utánzás nagyon is könnyen válik akaratlan karikaturává."
A legsötétebb képet adja a munkásság jövedelmi és lakásviszonyairól. "Szomorú ellentét, ha az ember a hasonlóképpen elszegényedett Bécsből, amely oly eredményesen vitte keresztül azt a lakáspolitikát, amely a munkások ezreinek biztosított tisztességes lakásokat, Budapestre megy, ahol a városnak van pénze arra, hogy külföldi ujságíróknak állítson föl szobrokat, ellenben emberi lények seregeit engedi pincékben, téglaégetőkben és földbeásott gödrökben összezsufolódni."
Magyarország politikai rendszere őszintén kifejezett oligarchia, részint parlamentáris, részint bürokratikus alapon, és a lakósság többsége csupán névleg nem jogfosztott, sőt még elégületlenségének kifejezésére sincs meg a szabadsága. De nem volna méltányos Magyarországot más mértékkel mérni, mint a sajátjával. Végeredményben minden nemzet azt a kormányformát kapja meg, amelyet óhajt és amelyet megérdemel."
Ellenálltak, megmaradtak, sőt megerősödtek ott, ahol minden más kevésbé bátor és történelmi missziójának kevésbé büszkén tudatában levő nép eltűnt volna a föld színéről. Igy tehát, ha ma sorsuknak egy sötét időszakán haladnak keresztül, igazuk van, ha nem esnek kétségbe. Máskor is álltak szemben a balszerencsével és legyőzték azt. Most is le fogják győzni."
A magyarság és Magyarország iránti rokonszenv könyvének minden sorából kitünik és ezért sikerült úgy megtalálnia a kontaktust tárgyával. Még a magyar táj sajátossát is úgy átérzi, mint kevés idegen. Ahogy a magyar falut leírja, poros, széles főuccájával, amelyen "ott sütkéreznek a disznók, tyúkok és libák, libák, végtelen sokasága a libáknak". A fehérre meszelt házak szabályos sorai olyanok - mondja, - mint egy sátortábor, amelyet mintha csak valami véletlen folytán nem szedtek föl már olyan régóta.
"Gyakran, mikor hajnalban egy ilyen faluban fölébredtem a falusi pásztor harsonájának szavára, amint végiglépdelt az uccán, hogy előhívja a marhákat az istállókból és amikor elnéztem, hogyan távolodnak el a porfelhőben a síkságon emberek és állatok, az asszonyok pedig előjönnek, hogy tisztára söpörjék házukat és udvarukat, gyakran alig tudtam elhinni, hogy egy óra mulva nem szedik föl sátraikat és nem rakják föl cókmókjukat az uccán örökösen bőven kószáló lovaikra és követik a férfinépet, el, messzire, új kalandokra." (p. 17). Vagy lehet-e jobban szemléltetni alföldi városaink falujellegét, mint amikor följegyzi, hogy Debrecenben, a nagytemplomtól 200 yardnyira fürjet hallott szólni?
Braun Róbert |