Hóman kultuszminiszter erélyes intézkedéssel szabta meg az elemi iskolai és egyúttal a középiskolai tanulók korhatárát, de ugyanebben a nyilatkozatban már sokkal óvatosabban és enyhébben szólott a készülő tankönyvreformról. A magyar tankönyvkérdés a magyar iskolai életnek egyik legfájóbb pontja, de igen fájdalmas sebe a magyar gazdasági életnek is!

Először azért, mert a tankönyvet a szülőknek kell megfizetniök, akiknek ma sokkal kevésbé telik drágán könyvre, mint még csak egy-két évvel ezelőtt is igen sok szegény családapának álmatlan éjszakát okoz a gond, miből veszi meg a ma már komoly összegekbe kerülő iskolai könyveket.

Másodszor azért komoly gazdasági kérdés ez, mert sehol a termelésnek egyetlen szakaszán sem uralkodik olyan bosszantó és káros túltermelés, mint a tankönyvkiadás terén. Nincs még egy ország, amelyben ez a kérdés olyan rendezetlen volna, mint nálunk. Nincs ország, ahol annyiféle iskolakönyv nem jelenik meg, sehol annyi tankönyvet nem változtatnak, javítanak és alakítanak át, mint Magyarországon, mintha a magyar szülőnek egyéb öröme és élvezete nem volna, mint az, hogy sanyarú filléreivel a tankönyvszerzők még mindig jelentékeny jövedelmeit gyarapítsa.

Franciaországban nemzedékek óta ugyanazok a kitűnő tankönyvek vannak forgalomban, egy s ugyanazt a tankönyvet használja valamennyi francia középiskola százötvenedik vagy kétszázadik kiadásban, s ezeket a könyveket néhány fillérért kapja a francia szülő, de a sokszázezer vagyontalan szülő gyermeke teljesen ingyen. Mintaszerű egységes tankönyvek vannak használatban Ausztriában is s az osztrák iskolák szelleme és tanítási eredményei egy jottával sem csökkentek.

A harmadik igen fontos gazdasági szempont, hogy a tankönyvkiadás elaprózódása, a folytonos javítások és változtatások ennek a termelési ágnak a jövedelmét rendkívüli mértékben lecsökkentették, ami két szempontból jelent gazdasági veszteséget.

Az első, hogy a folytonosan csökkenő példányszám a kiadókat kényszeríti, hogy a tankönyvek árait magasan tartsák, nem tudják az árakat a nagy példányszámmal együtt járó alacsony szintre leszállítani, a második baj az, hogy a tankönyvkiadáson megkeresett nyereség tette a multban lehetővé olyan irodalmi művek kiadását, amelyeken a kiadó édeskevesett keresett.

A kormány évekkel ezelőtt egészen hamis uton indult el.
A meglévő tankönyvkiadók mellé megteremtett egy állami nyomdaüzemet, az Egyetemi Nyomda tankönyvosztályát. Ezzel a kiadók száma szaporodott, a verseny kiélesedett s a tankönyvek ára nem csökkent. Ha van egy ága a termelésnek, amely hangos szóval kiált a racionalizálás iránt, úgy a tankönyvkiadás biztosan az. Nem megoldás, ha a miniszter új tankönyvek engedélyezését öt évre megszünteti. Oly elképesztő számú tankönyv van forgalomban, hogy az öt év elteltével, az időközben megjelent javított és bővített kiadásokra hivatkozással, újból ki fogják tolni a kérdés végleges rendezésének határidejét.

Megoldás csak egy van: egységes tankönyvtípusokat iratni, legcélszerűbben nyilvános pályázat útján, a tankönyvkiadást a nagy magánkiadók között megosztani, az Egyetemi Nyomda tankönyvüzemét megszüntetni s az egységes új tankönyvek árát, ami a rendkívüli nagy példányszám mellett könnyen lehetséges, olyan alacsonyan megszabni, hogy a könyvek beszerzése egyetlen szülőnek se okozzon se terhet, se gondot.

Persze, mint minden okos és gyökeres reform, ez is, sok mélyen elsáncolt, magánérdekbe ütközik, de állami és nemzeti érdekből annyi érdeken kellett a multban átgázolni, gondoljunk a hadikölcsön- és kötvénytulajdonosok szörnyű veszteségére, hogy egy halaszthatatlan és közérdekű reform megvalósítását, az egyébként igen tiszteletreméltó tankönyvíró tanárok céhe sem tartóztathatja fel!
Kiss Dezső