Egy huszárszakaszt vezető fiatal főhadnagy véresre kardlapozott egy parasztgazdát, majd Nagy Mihály földbirtokost, akit parancsára a katonai fogdába szállítottak- A kardbotrányról expressz feljelentés ment Gömbös miniszterelnökhöz
Kecskemét, május 27.

Két nap óta izgalommal beszélnek Kecskeméten a szolnoki úti kardlapozásról, amelyhez hasonló botrány nem volt Magyarországon, mióta nem idegen fajtájú cserpár-tisztek vezénylik a magyar katonalegényeket, hanem vérünkből való vér: tősgyökeres magyar katonák.

Pénteken délután két órakor a szolnoki úton levő huszárlaktanya felé lovasszakaszt vezetett Matuskovits Endre 28 éves főhadnagy. Az út közepén ügettek a huszárok, velük egy irányban, balkéz felől az úgynevezett Nyári úton egy szekér haladt. A kocsi, amelyen kisgazda ült a feleségével, a huszárok orra alá verte a port. Emiatt kemény indulatos szóváltás támadt a főhadnagy és a gazda között.

A főhadnagy hirtelen a kocsihoz ugratott, kardot rántott és többször végigvágott a gazdán,
sőt kiejtette a kezéből a kardot, mikor a huszároktól friss kardot kért és azzal folytatta a szekeres gazda súlyos bántalmazását. Ekkor ért oda Nagy Mihály 36 éves kecskeméti földbirtokos, az ismert úrvezető, aki egyébként tartalékos tiszt: négyszer sebesült meg a háborúban, ahol huszonhét hónapot töltött az első vonalban. Biciklivel érkezett a vérlázító eset színhelyére és mivel éppen a tanyára igyekezett, falusias egyszerűséggel volt öltözve. Megállította gépét és a gazda védelmére kelve, így szólt:
- Így is lehet, főhadnagy úr!
Matuskovits nyilván nem tudta, kivel van dolga, átugratott az árkon, amely közte és az ismeretlen kerékpáros között volt, és kivont karddal Nagy Mihály felé tartott, aki azonban felkiáltott:
- Meg ne üssön, én tartalékos tiszt vagyok!
Matuskovits főhadnagy azonban rá sem hederített arra, amit Nagy Mihály kiabált, a karddal többször feléje vágott, mialatt a súlyosan bántalmazott földbirtokos védekezésül maga elé tartotta a kerékpárját.
Egy lapos vágás így is érte a karját, három pedig a bal vállát.

A főhadnagy azonban ezzel sem érte be, hiába figyelmeztette a vérző Nagy Mihály, parancsot adott a huszároknak, hogy vigyék be a földbirtokost a kaszárnyába. Félóra múlva
Matuskovits egy másik főhadnagy és egy hadnagy társaságában bement a fogdába.

Hogy odabent mi történt, arra szemtanuk nincsenek...Tény azonban, hogy Nagy Mihály háromnegyed háromkor délután szabadult csak ki, sérüléseiről orvosi látleletet vétetett fel, majd Pócsy László őrnagy és vitéz Pócsfalussy Rudolf százados útján lovagias elégtételt kért Matuskovits főhadnagytól és attól a két tiszttől, akik Matuskovits- csal együtt a fogdában megfordultak.

Kecskeméten, ahol a példátlan eset két nap óta izgalomban tartja a kedélyeket, igen nagy a részvét Nagy Mihály iránt, de súlyosan helytelenítik azt az eljárást,hogy lovagias elégtételt kér akkor, amikor nyilvánvalóan a katonai büntetőtörvénykönyvbe ütköző súlyos erőszakot és bántalmazást követtek el vele szemben, még pedig nem egyéni erőszakot. A sértések először egy szakasz huszár előtt érték, a fogdában pedig hárman voltak azok, akiknek az egész ország közvéleményének követelő parancsára példásan lakolniok kell!

A megkardlapozott gazda kocsija a nagy zűrzavarban eltűnt. Most nyomozzák, hogy
ki volt a véresre vagdosott ember?
Gömbös Gyula miniszterelnöknek egyébként expressz levélben küldték el a feljelentést, mialatt izgatott tárgyalások folynak katonai és polgári hatóságok között és Sándor István országgyűlési képviselő interpellációra készül a botrány ügyében.

A tisztikar tagjai lovagias gondolkodású úriemberek, akik az ilyenfajta kilengéseket elítélik. Kecskeméten a legteljesebb összhang volt eddig a tisztikar és polgárság között. A tisztikar tagjai sűrűn járnak abban a kaszinóba, amelynek a bántalmazott Nagy Mihály apja az egyik vezetője.

Kecskemét társadalma éppen úgy, mint az egész ország közvéleménye szigorú megtorlást vár, mert lehetetlen, hogy ilyen események zavarják meg azt a szeretetteljes ragaszkodást, amellyel minden magyar ember a magyar nemzeti hadsereg intézményét és ennek az intézménynek a tisztikarát, a nemzet reménységét dédelgeti. És lehetetlen, hogy ilyen sérelem érje annak a tisztikarnak a tekintélyét, amelynek lovagias szellemét művelt európaiságát világszerte ismerik.