Hikisch Rezső (1876-1934)

Július hó végén ötvennyolc éves korában, rövid betegség után váratlanul elhunyt Hikisch Rezső, kiváló építőművészünk, akitől már pályája kezdetén nagyon sokat vártunk. E század elején tünt fel abban az időben, amidőn a magyar építészet még nyakig elmerült a történelmi stílusok szolgai utánozgatásában és nagyon hijával volt egyéni tervező tehetségeknek. Hikisch külföldön tanult, ahol akkoriban már erősen megnyilvánult az a törekvés, hogy merő utánzás helyett új építészeti stílus alakuljon ki.

Ezek a vágyak nem hoztak magukkal olyan radikális szakítást a multtal, mint napjaink teljesen leegyszerűsített építőművészete, de már sokat elhagytak az élettelenekké vált hagyományokból, egyszerűbb eszközökkel akartak hatást kelteni, a díszítésben szakítottak a barok mozgalmasságával, vagy az álgótika aprólékosságaival. Hikischt azok az áramlatok nyerték meg, amelyekben némi klasszicizálás volt érezhető: egyszerű, nyugodt, derűs, könnyen áttekinthető épületképeket alkotott.

Érvényesülésének azonban nagyon sok akadálya volt. Azok a körök, melyek annakidején Lechner Ödön munkásságát kegyetlenül elgáncsolták, az ő működésének is lehetőleg útját állották. Tehetségének nagyobb arányú kifejtéséhez nem tudott hozzájutni, évek hosszú során át csak kevés tervezéshez jutott.

Mégis sikerült néhány szép épületet emelnie, például az Astoria-szálló finoman arányos palotáját. Türelmesen várta a maga idejét. Mégsem alkudott meg, gazdag ember volt. Legnagyobb erkölcsi sikerét az Erzsébet-szobor architektúrájának pályadíjnyertes tervével aratta, de a végül is nagyarányú kompozícióból csak az a kis templomszerű épület került megvalósításra, melyet az Erzsébet-híd melletti gödörbe bujtattak, ahol a szomszédos magas épületek teljesen elnyomják.

A háborús évek építészeti pangása, az utánok következő szűk esztendők, a hivatalos körök rosszindulata aztán majdnem állandó tétlenségre kárhoztatták őt, ki tele volt monumentális építmények terveivel. Néhány házat, villát, szoborarchitektúrát épített csak, csekélyke töredékéül terveinek.

Kissé kedveszegetten, de mégsem csüggedve várt. Közben az európai és a magyar építészet is messzire túljutott az ő törekvésein, sok mindennel szakított, amit ő még szépnek és mellőzhetetlennek vélt. De Hikisch sohasem volt az új törekvések lebecsmérelője, meleg szeretettel és finom megértéssel kísérte a fiatalság alkotásait.

Nem szünt meg tervezgetni. Kevéssel halála előtt egy nagyszabású terven dolgozott: a Rudas-fürdő átépítésén, melyet ritka összhangba hozott természeti környezetével. A halál e munkássága közben ragadta el. Nem maradt utána nagy kiterjedésű és korszakos változást jelentő munkásság. De néhány derüsen mosolygó, könnyen áttekinthető és finoman beosztott építménye megőrzi azok között emlékét, akik e század elején az epigonkodásban és történelemieskedésben elmerülő magyar építőművészetet új és igazibb útakra akarták vezetni.