|
Strindberg levelei harmadik feleségéhez
Harriet Bosse asszony, aki skandináv hazájában híres drámai művésznő, de ennél is nevezetesebb róla, hogy Strindbergnek volt a harmadik és utolsó felesége, most kötetben jelentette meg a nagy költő hozzá intézett valamennyi levelét, szerelmes írásokat mátkaságuk és házasságuk idejéből, tragikus jajkiáltásokat későbbi, a válásuk utáni évekből.
Az olvasónak így szinte kezdettől végig az a benyomása marad, hogy Strindberget olvassa, vagy még inkább: őt hallja beszélni a lélek amaz igazi szólamán, ami - Maeterlinck mondja - a monológ. Ezek az érzelmi megnyilatkozások, vágyódó gyengédséggel, később önváddal, de mindig sóvár szerelemmel tele levelek nyugtalanító ellentétben vannak Strindberg misogyn írásaival, a gyűlölet hangján felhördülő drámáival, vagy az "Őrült vallomásai" féktelen kitöréseivel.
Micsoda késő meglepetés! Az Apa, a Haláltánc, a Kísértet-szonáta írója váratlanul mint szenvedélyes amoroso lép ki sírjából az olvasó elé. Imádottja iránti gyengédsége egyszerűen kifogyhatatlan még a válásuk után is, fanatikusan és mindhalálig. Hogyan lehet megállni csodálkozás nélkül, hogy akinek legerősebb művészi alkotásai, egész bölcselme a fanatizmusig telítve nőgyűlölettel, itt, e levelekben mint megszállt rajongó jelenik meg, aki életdrámája végén önmagát kínálja fel engesztelő áldozatul a szerelméért.
Kipécézi a nyárspolgárt. Gyűlöli és megveti a köznapot. Felforgatná az avult polgári morált. De mindezt meleg gyapjusapkával a bozontos üstökén, kényelmes hálóköntösben és a papucsos lába alatt jól megmelengetett téglával, nehogy valamikép meghüljön. Strindberg forradalmisága így rengeteg konzervativizmusba van beléágyazva, mint néha trágyába a legfinomabb gyümölcsfa.
És minél tovább olvassuk e leveleit, annál inkább eszmélünk rá, hogy az állítólag nőgyűgyölő Strindberg igazi lénye egyáltalán nem a misogynia, hanem ellenkezőleg, a nő imádata; a szerelem utáni szomjazása, esztelen vágy, hogy közös tüzön égjenek meg, feláldozván magukat; a nő: érte, ő magát: a nőért és mindketten egymást: a szerelemért. Vérmes imádat fűti a Nő, a húsból-vérből való nő iránt.
De mert resteli maga előtt ezt a gyengéjét, akaratlan és ösztönösen elébb eszményivé magasztosítja ezt a húsból-vérből való nőt, istennőt farag magának belőle, amilyen egyedül a költő ábrándvilágában élhet. A javíthatatlan bálványdöntő így voltaképen maga is bálványt emel. S csalódása, hogy a nők nem olyanok, mint az ő képzelete akarta volna: istennő, tökély, műremek, imádni való, akinek kiszolgáltatva lenni dicsőség, nem pedig férfiatlan hunyászkodás...
A nők kérlelhetetlen közvádlója igazándiban a legidealizálóbb szerelmes. És a műveiből kitörő keserv-láva nem egyéb, mint dinamikus megnyilatkozása a mélységes fájdalomnak, amit a szerelem után epedő Tristan érez, amikor, tragikusan, egyszerre tudattá ébred benne költői elképzelése és a fizikai valóság közt tátongó különbség.
Vágyott elpanaszolni a bánatait, csalódásait. Harriet csodálkozva hallgatta az akkor már világhíres írót. Strindberg színpadi tanácsokkal is segítette. Oktatta. Néhány hónappal utóbb Húsvét című darabjában Harriet jelentősebb szerephez jutott és a szerző egy és más ürüggyel néha magához kérette. Ártatlan látogatások voltak, enyhe flirt, amit Strindberg félénken fűszerezett egy-egy tétova bókkal.
Egyszer a színésznő kalapjáról lefejtette a strucctollat, a téntatartója peremére tette és fogadkozott, jövőre ezzel a pennával írja minden művét. Hébe-hóba egy kis virágküldemény, máskor egy suta célzás, mennyire szeretne új életet kezdeni egy üde, fiatal teremtés oldalán, aki kibékítené a sorssal és az emberiséggel. Ennyi volt az egész. Ennél tovább nem is merészkedett az író szeladoni vállalkozása. Mígnem egy este, amikor Harriet éppen búcsúzkodott tőle, Strindberg egyszerre mélyen a szemébe nézett és kezét a lány vállára téve, átmenet nélkül hirtelen megkérdezte:
*
Most egyébként szédült alak; egyedül a szerelme uralkodik rajta, az a mámorító tudat, hogy meghódított egy magánál harminc évvel fiatalabb, tiszta, szép lányt, aki mint csodához néz fel rá a fiatalsága lelkes ámulatával. E késő szerelem valósággal elkábítja, édes misztériummal veszi körül és Strindbergben mérhetetlen vágy támad a lelki megtisztulásra. A Vörös szoba szerzőjének ezek a levelei meglepően kenetesek, még ha mindjárt az arája kalapjáról lefejtett tollal írta is őket... "Harminc napig kínoztalak a Damaskus próbáival.
Megosztottad minden gyötrelmemet. Most pedig a Húsvét passziós szenvedéseire kárhoztatlak, ártatlan húsvéti báránykám. Pedig mennyi boldogságért vagyok adósod. Csókolom szemedet és alázattal köszönöm istennek, hogy nekem teremtett téged, fehér kis galamb, aki elhoztad az olajágat. Ah, végre elmúlt az özönvíz! Elnyelte a bűnös multat és most valahára számomra is kizöldül a föld!"
Vagy pedig: házasodjunk össze szabad ég alatt, a Gusztáv Adolf-templom kapualjában, amelyik oly kedves nékem, annyit és annyiszor bámultam meg, amikor Gusztáv Adolfról írtam, aki nem a hit vagy a hitetlenség, de a türelem hőse volt. És ha majd ott, szabad ég alatt megkötöttük frigyünket, én majd nem szeggel és nagy kopácsolással, de csendben, kis rajzszögekkel ilyen szövegű felirást függesztek ki a templom kapujára:
Így például megtiltotta, hogy felesége tovább is fenntartsa régi barátnőivel, ismerőseivel való összeköttetését. Valósággal elzárta a külső világtól. Szerinte, a tisztességére rátarti asszony otthon marad, elkerül minden kacérkodást, sőt ilyesminek még a látszatát is. Harriet hamar ráeszmélt, hogy ez az állítólag az ő kényére felcicomázott lakás börtönnek készült, Strindberg a porkolábja. Az asszony, aki különben is megszokta a színházi szabadabb légkört, sehogy se bírta ezt a kényszeredett szobalevegőt.
Nyomasztotta rabsága és elpanaszolta férjének... Az apró ravaszságok, a szerkesztőségből, vendéglői asztalszélről hazafirkált cédulácskák mennyi leleményével próbálta Strindberg bebizonyítani neki, hogy nincs igaza. Hónapok múltak így anélkül, hogy férje társaságot szoktatott volna a házhoz, vagy hogy feleségével mutatkozott volna színházban, vendéglőben, akárhol. Végül is Harriet nem bírta tovább az áristomát.
Erre Strindberg, hogy türtőztesse, nagy külföldi utazással kecsegtette. Csillogó tervezgetéssel teltek a hetek. Napestig erről beszéltek. Diadalút lesz! Bejárják kettesben fél Európát! Végre útra kész volt minden. A málhák becsomagolva, a vasúti jegyek a zsebben. Eljött a várt nap. A két turista már a kulcsokat kereste becsukni maguk mögött a most hónapokra elárvuló lakást. És ekkor, a legutolsó percben Strindberg hirtelen elsápadt és reszkető hangon, holtra váltan jelentette ki:
Ebben a fantomatikus harcban tíz eset közül kincszer a legesztelenebb védelmi eszközökhöz nyúl a képzelt veszedelmek leküzdésére. A Harriethez intézett leveleit olvasva, ahol oly gyakran esik szó végzetről, a dolgok és tárgyak ádázságáról, a körülmények álnokságáról, csodajelekről és természetfeletti egyéb befolyásokról, az ember szinte azt hinné, a körmönfont Bartolo próbálja kísértetek és titokzatos erők emlegetésével megfélemlíteni az imádott Rozinát, akit öreges féltékenységgel dugdos a világ szeme elől.
A harcban végzetesen a férfi húzza a rövidebbet. Éva óta a Kaján kezében mindig a nő volt a legbiztosabb eszköz. Strindberg démonológiájában innen a nő hálátlan szerepe. Ha angyalnak született is, végzete, hogy Sátán cselédje legyen. Végzet az is, hogy két lény, férfi és nő, bármennyire szeresse egymást, örökké csak harcban lehessen; hogy férfi és nő együttlakása közös fedél alatt elébb kínossá, végül elviselhetetlenné váljék.
Végzet, hogy bár az egymás életét maradéktalan soha át nem hathatják, a kettősségük törzsére mégis az eggyé-válás hazug hajtását oltja az álszenteskedő morál... És a végzet hány egyéb megnyilatkozása még, ami ilyen levelek írására készteti: Ť...férfi és nő együttélése elviselhetetlen kényszereket hoz magával. Meggyőződésem, hogy te is, én is, mindketten epedünk visszanyerni szabadságunkat; te is, én is forrón kívánkozunk utána, hogy ki-ki a maga élete egyedüli középpontja legyen. Amikor életem körébe beléptél, valamennyi barátom közömbös lett a szememben; nem érdekelt senki többé, csak te.
Most azonban veled az abszolút egyedüllétet érzem közeledni, undokan és ünnepélyesen!ť... És egy másik levelében: "Mennyi könny! Mennyi könny és olyan forró, szinte kiperzseli szememet. És miért? Mert mardos a bántudatom, mennyi szenvedést okozok neked. Keservesen vádolom magam érte, de aztán felhördülök: - Ha nem tehetek máskép! Nem a magam hibája! - Bezárkózom. Nem találkozom senkivel. Klastromban élek, egyedül. És mégsem egyedül. Mert emlékeddel ide is beférkőzöl, a magányomba, és kitárod felém, zavaróan, a nyugalmadat és a mosolyod ártatlanságát."
Miért, hogy akiknek természettől függetleneknek kellene lenniök, két lélek vágyik egymásra, holott ez a sóvárgásuk is nem más, mint egymás ellen irgalmatlan harc. Beismeri, kár lenne újra meggyujtaniok a kihamvadt tűzhelyet. A pokol útjai jószándékokkal vannak kikövezve, s a házaséletük helyreállítása volna a legrövidebb út vissza a pokolba, amelyből imént szabadultak... Pedig Harriet-tel tele a lelke, minden gondolata.
A lakásuk bútorzatát kicseréli, hogy szabaduljon ezektől a reminiszcenciáktól; de írja, képtelen egyetlen széket, vagy kárpitot vásárolni, hogy közben első kérdése ne az legyen: Harriet mit szólna hozzá? Tetszenék-e neki? Hosszú fűzéren követik egymást ezek a levelek, megilletődöttek és borongók, csevegők és lázadók, de valamennyi olyan gyengéd, aprólékos, hogy szerelmes vőlegény írására emlékeztet inkább, mint válóban lévő férjre, aki, ráadásul, nőgyűlölő, esküdt ellensége az "örök női"-nek. Válásuk után Harriet visszatért színésznői hivatásához. Játszott a skandináv országok színpadjain mindenfelé, csak Stockholmban nem. A kislányuk vele maradt: újabb ok, hogy Strindberg halálosan szerencsétlennek vallja magát. Harriethez írt egyik levelében kitör: "Beleőrülök a gondolatba, hogy Norvégia, Svédország és Dánia minden utolsó színházi ügynöke megsimogathassa a kislányom arcát és becézhesse, hogy a társaságodba férkőzhessen akárki, csak éppen én nem!"...
Később, Strindberg kérésére Harriet visszajött Stockholmba, ott helyezkedett el mint színésznő. A levelezés változatlan élénkséggel folyt köztük most is tovább. Strindberg ezer tanáccsal szolgál elvált feleségének és minden szava csupa szerető gondoskodás. Egy városban élnek, hónapszám nem találkoznak, de Strindberg sűrűn keresi fel leveleivel.
Strindberg oda van miatta. Postafordultával felel és felhördül: Látja, a lelki szemével látja ezt az öreg dámát. Csontnyelű, fekete botra támaszkodva jár, ugy-e? Az isten szerelméért, Harriet legyen résen! Hátha ez a jóságos asszonyság valami dunamenti országból való, ahol kóborcigányok kisgyerekeket rabolnak, sőt fel is falják őket. Kivált az oláhcigányok elvetemült kannibálok! Hétköznap döghúson élnek, de az ünnepjeiken kisgyerekek húsa a pecsenyéjük...
Harriettel álmodik. Ezt írja egyik levelében: "Álmodtam az éjjel és álmomban egy bűzös, undorító mocsár terpeszkedett előttem. Békák és piócák hemzsegtek ebben a fertőben és nem tudtam menekülni előlük. - Vesd belé magad, néhány erőteljes karcsapással majd átúszol ezen az iszonyaton! - bátorítottam magamat álmomban. És csakugyan, belévetettem magam. De a poshadt vizek bűze oly orrfacsaró volt, hogy felébredtem belé. És íme, a szobám nyomban friss, üde arómával volt tele, amely egyszeriben veled hozott lelki kontaktusba és az irántam való jóérzéseiddel.ť
Végzetesebb csapás nem is érhette volna, mint ez: Harriet férjhez megy!... A válás egymagában nem elég-e neki? Árok helyébe miért az óceánt, a távolság helyébe miért a végtelent állítani kettejük közé? Hogyan? Egy másik férfinak adná magát és ezzel örökre elveszne az ő számára? Mardossa a gondolat, pokollá lesz tőle a nappala, az éjszakái pedig kibírhatatlan mártíriummá.
A három válópörön átedződött férj, a javíthatatlan nőgyűlölő egyszerűen nem bír beletörődni, hogy akkora szerelemnek, mint az övé, ne legyen meg az a misztikus, földöntúli ereje örök köteléket teremteni közte és az imádott nő között. Az ő mély meggyőződése szerint kettejüket egyedül a halálnak lett volna szabad elválasztania egymástól. Lélekharang kongásával jár fel benne a gondoalt: a halál! Csakugyan, nincs más megoldás. Kesereg és habozik. Tünődik és mérlegel. A kérdés, kettejük közül melyiknek kellene meghalnia? "Szeretlek, irja egyik utolsó levelében, imádlak, de inkább tudnálak halottnak, mint egy másik férfi karjaiban."
Egyik utolsó levelében, az asszony új házasságát megelőző napon, 1908 április 11-én, Strindberg ezt írja, búcsúzóul: "Harriet! Nem fogom túlélni nászéjszakádat; nem csalódásból és nem is haragból, hanem mert ha képzeletemben megjeleníteni próbálom a történendőket, érzem, elhágy az élet. Hát legyen! Amikor te a nászéjszakádat, hadd ünneplem én a vérnászomat. Annyi mértéktelen szenvedésem után az úristen meg fogja nékem bocsátani. Mert kell hogy elmenjek, mielőtt még a jövendőbeliddel az én halhatatlan lelkemet bemocskolnátok.
Mire való tűnődnöm tovább és mire jó kérdeznem magamat: - Hogyan meri az az ember illetni ezt a nőt? Aki az enyém... és akihez most mégis neki lesz majd "joga"? Pedig nem, nem! Mert ez a nő nemcsak hogy az enyém, de egyben az én művem is ő! Belőlem, a leglelkemből maradt valami benne, örökre és kiirthatatlanul. Aki őt szennyezi be testi érintésével, egyben engem is bemocskol. Ha téged érint, engem is bepiszkol és ez az, amit nem tudok elviselni. Ezért kell, hogy idején örökre elmenjek!"
Csakugyan, Harriet, amikor most végigtekint az élete történetén, minden változataival és eseményeivel, csalódásaival és megpróbáltatásaival, meg nem állja, hogy Ťostoba és megfontolatlanť jelzőkkel illesse magát, amiért, úgymond, nem maradt mindhalálig egyedül azé a bomlott nagy emberé, aki szerette és aki soha nem is akart mást, mint szeretni őt, a maga lelki módján. A késő megbánásnak ezzel az expiáló gondolatával helyezi oda Harriet asszony e leveleket, Strindberg elgyötört lelkének Énekek énekét a szerelmes nőgyűlölő síremléke tövébe... |