Jelszavak ellen

1914-ben az irodalmi élet is dinamikussá vált. Azok a társadalmi és politikai változások, melyek a világháború kitörése óta történtek, azok a mélyben és a felszínen feszítő erők, melyek napjainkat és holnapjainkat megfosztják az állandóság érzésétől, az írók asztalain is gyakran összedobálták a könyveket, feldúlták a kéziratokat. A politikai és társadalmi átalakulásokkal egyidejűleg a gondolkodás is számos területen új helyzeteket teremtett; a mai fizika, a mai vegytan, a mai lélektan sok tekintetben újszerű világképet dolgoz ki.

Nem vitatható, hogy az író a korában is él, bár sem irodalmi, sem társadalmi parancs nem írhatja elő, hogy minden körülmények közt ragaszkodjék a korához. De éppen ezeket a fel-felbukkanó és néha rendkívül kemény formában hangoztatott követelményeket kívánjuk itt néhány sorban szóvá tenni. A görögöknek is volt esztétikájuk, Lessing is írt dramaturgiát, Taine is alkotott irodalmi elméleteket.

Minden eddigi esztétikának egyik jellegzetes tulajdonsága volt, hogy a meglévő irodalom vizsgálatából indult ki és annak sajátságaiból állapított meg bizonyos szabályokat. Ezek a szabályok lehettek helyesek vagy helytelenek, tisztelhették vagy elvethették, de sohasem mondották róluk, hogy nélkülük nincs irodalom, nélkülük író nem alkothat. Az irodalom pedig nem egyszer rájuk cáfolt; kiválót alkotott az elméletek mellőzésével.

A mi dinamikus korunk nem ilyen szerény, nem ilyen objektív. Aristotelesek, Lessingek és Tainek helyett ma a reklám- és propaganda-esztétikán kívül sokfelé valamely olyan lappangó és nyílt kritika működik, amely időnként hirtelen támadt, de annál hangosabban támadó jelszavakkal verdesi az irodalom ablakait.

Ez a hevenyészett, önálló és gyökerekig ható alkotásokig el nem jutó, rövidke cikkecskékben és megjegyzésekben kifulladó napi esztétika nem az író és mű vizsgálatából indul ki, nem a multat igyekszik összekötni a jövővel a jelen értékeinek feltárásával, hanem többnyire politikai, társadalmi és úgynevezett világnézeti elhatározásokon dülöngélve meglehetősen agresszív jelszavakat hangoztat és alakítani akarja az írót és munkáját. Tervgazdaság az irodalomban. Irányított termelés a költészetben, a művészetben az irodalomban. Irányított termelés a költészetben, a művészetben.

Az egyik ilyen jelszó a valóság követelménye. A minap olvastam egy irodalmi tárcában, amely egyik írónk nagyterjedelmű regényével foglalkozott, hogy több jelenete nem történhetett meg az életben úgy, ahogy az író megírta. Mondják és írják: ezt, azt az író kitalálta. A valóságban ilyesmi nincs. Ez, az, az író képzeletének szüleménye, az életnek ehhez semmi köze.

Líra, gondolat, fantázia; mért nem írja le azt, amit lát, mért nem foglalkozik a mai uccával, a mai társadalommal, a mai nővel, házassággal, az egykével, a politikai viszonyokkal, szóval az élettel. Ami nem élet, az rossz. Ami élet, az jó. Menjen az író a törvényszékre, ott talál valóságot. Menjen falura, ott van élet. Menjen a tőzsdére, a parlamentbe, a hálószobákba, nézze meg, írja meg. Életet írjon. Valóságot adjon.

Mihelyt csak így, kis mértékben torzítja el az ember ezeket az úton-útfélen ijesztő öntudattal hangoztatott elveket, rögtön kitűnik a tartalmatlanságuk, fáradtságuk, lomhaságuk. Kérdezzük meg, hogy mi a valóság és mi az élet? A valóság az, hogy a Fekete-tenger Európa és Ázsia közt van, Shakespearenél pedig Csehországban.

Ha jól emlékszem, ezzel a földközitengeri nyúlvánnyal volt baja az angol drámaírónak s ha nem tévedek, a Vihar című művében, amely talán rossz volna, mert ellentétbe került a földrajzi valósággal? Bizonyisten, nehéz elképzelni "a valóságban", hogy Dante urunk eltéved az emberélet útjának felén s a pokol közelében Vergilius költőtárs várja, hogy végigvezesse a túlvilág különböző országain. Dante az életben látta a poklot, a purgatóriumot, a paradicsomot?

Pedig olyan pontosan leírja, hogy évszázadok óta mindenki elhiszi neki. A természettudomány hadilábon áll a varázslattal, de kinek jutna eszébe a valóságnak úgynevezett törvényeit felkiáltani a színpadra, mikor Faust megidézi az ördögöt s az - példátlan merénylet a valóság ellen! - meg is jelenik, sőt meg is szólal, sőt cselekszik is. Arany Jánosnak volt egy kifejezése: epikai hitel. Az ő nyomán azt mondhatjuk, hogy van lírai hitel, általában: költői hitel. Nem a valóság, nem "az élet" teszi, hanem a költő, igenis a költő képzelete, elfogadható, elhitető ereje teremti az irodalmi valóságot.

Volt egy kor az irodalomban, a virágzó realizmus, a divatos naturalizmus kora, amely valóban arra törekedett, hogy az élet elé, mögé, vagy nem is tudom már, hogyan: az életbe állva, megragadja és betűbe formálja. Ez az elmélet, eredeti merevségében, régen halott. Mi jutott ránk belőle? Az a néhány mű, amely talán erre a teóriára támaszkodva keletkezett s mégis értéknek bizonyult. Zolából a valóság maradt meg?

Dehogy. Zola maradt meg, az író, a gesztusa, költői erejének az a része, amely kora és korának minden valósága ellenére is felszabadultan, függetlenül alkotni tudott. Érdekes ebből a szempontból is olvasni egy nagyszerű művet, a Karenin Annát. Két részből áll ez a regény. Vronszkij és Anna története az egyik, Levin és Kitié a másik.

Levin küzdelme a földdel, a földbirtok és földművelés különböző problémáival, ma már igazán nem aktuális, főként Oroszországban nem; egy elmúlt világ gazdasági és erkölcsi képe múmiásan hever a Levin vívódásairól szóló fejezetekben. Ma is él, ma is érdekes, ma is valóság. Dosztojevszkij a Raszkolnyikovban, a Félkegyelműben, a Karamazovokban nem másolta az életet; az élet utánozta őt. Vagy talán még mélyebbre nyúlva: együtt alakították az életet.

Nem lehet azt mondani, hogy az író feladata a valóság ábrázolása, bár akadhat író, aki ezt teszi, joga pedig mindenkinek van hozzá. Az író, aki a valóságot "ábrázolja", elhitetheti magával, hogy művében valóban megjelenítette korának életét; de az esztétikus, aki a művel foglalkozik, nem kérheti számon minden írótól azt a valóságot, amit ő maga sem ismer. Mert milyen valóságról beszélünk tulajdonképen? Valóság, - ez elsősorban bölcseleti fogalom.

A gondolkodásnak, az ismeretelméleti kutatásoknak, a metafizikának egyik hatalmas problémája, amelyet évezredek óta feszegetnek. Nem vonom kétségbe, hogy van reális valóság, de meggyőződésem, hogy az igazi realitás egyúttal a transzcendentális valóság is, tehát realitás és irrealitás a léleknek egy síkján találkozik, összeesik s ezen a ponton él ember számára a legmegközelíthetőbb valóság.

Az igazi író minden korban ezen a síkon élt s ma és holnap is ezen a síkon fog alkotni. Nem is lehetséges ez másként. Az írói munka rendkívüli eredménye ennek a kettős-egy valóságnak, amelyben mint héjban egyesül az egyéni, a faji, az emberi emlékezet, vágy, érzés, gondolkodás, a teljes, a látható és láthatatlan élet megismerésének kísérlete, az összes aktuális vonatkozásokkal, amilyenek az író korának társadalmi és politikai körülményei is. Aki csak ezeket az utóbb említett esetlegességeket követeli az írótól, természetes vakságra akarja kárhoztatni.

Nyilván vízi eredetünk sajnálatos következménye az, hogy szemünk szín- és fényérzékenysége meglehetősen korlátolt s fülünkhöz viszonyítva például körülbelül csak egy oktávnyi színt tud felfogni. Az író szeme nem állhat meg a vörösnél és az ibolyánál, akárhány napilap, folyóirat és kritikus követeli is tőle; látni akarja az infravöröst és az ultraibolyát is... s az emberiség azért termeli ki magából a költőt, hogy az egész színképet, a teljes valóságot nézze s ha tudja, lássa az ő számára.

Mikor azonban népek és népcsoportok gyakorlati problémái fojtogatóan megszaporodnak és a megoldatlan ügyek válsággá tengeresednek, a napi élet zörög különböző s többnyire ellentétes értelmű jelszavakkal az irodalom ajtaján. Korunk az elintézetlen kérdések kora. Az egyes ember tájékozatlanul ténfereg az idők nyomásában; helyéből kibillen, útjai bezáródnak, választ, támaszt nem kap, nem talál. Tömegbe verődik.

A tömeg össze-vissza hánykolódik a történelmi erők ostorcsapásai alatt; vezetőt, gondolatot, irányt, érvényesülést hajszol. Hé, író, szállj le a bakról! Mit nézel annyit, mit bámészkodol, nincs most idő a megfigyelésre. Állj már fel asztalodtól, cselekedni kell most. Elég volt a szép szavakból, gondosan esztergályozott mondatokból, kompozíciókra sincs most égetően szükség, intézzük el előbb az ügyeinket, légy a vezérünk, küzdj értünk, vezess, légy közkatona vagy vezér, segíts nekünk kenyeret, földet, jogokat szerezni.

Nincs semmi közössége a társadalommal, vádolják jobbról, balról, középről, alulról, felülről, az írót. Nem törődik a néppel, fenyegetik vidékről. Nem törődik a társadalommal, intik meg a városból. Nem törődik a hazával, vádolják a nacionalisták. Elárulja az emberiséget, bélyegzik meg a nemzetközi együttműködés hitvallói. Tessék kivonulni a tömeghez! Tessék bevonulni az életbe!

Litteratura militans. Az ecclesia militans azonban az egyházért küzd, a harcos irodalom tollas katonáinak pedig nem az egységes irodalomért, az irodalmi szellemért, nemzeti irodalomért, világirodalmi magasságokért, hanem irodalmon kívüli célokért kellene küzdeniök, például, gazdasági előnyökért, vagy szabadságjogokért egyes országokban, esetleg diktatúráért Németországban. Küzdelem, ez önmagában meglehetősen üres szó. Nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy az író csatlakozzék a mindenkori tömegekhez.

A tömeg alaktalan, állandóan módosul, változik s aki például a magyar tömegekbe kívánta volna lelki életét önteni, az 1914-ben háborús és monarchia-párti, 1918-ban károlyista őszirózsás, 1919-ben kommunista, 1920-ban nacionalista, és így tovább, lehetett volna s ezt az átalakulást más változatban minden ország minden írója végigélhette volna, esetleg még jóhiszeműen is, ha ugyan közben valahol, valamelyik politikai vagy erkölcsi szakadékban agyon nem lövik. A tömegek jóhiszeműségét, életjogait kétségbevonni nem lehet, a tömeg szenvedései, nélkülözései mindig tiszteletreméltóak, felelősségre gyakorlatilag csak az egyén, tehát az író vonható. A nagy politikai s gazdasági harcok tövében szakkérdések zsúfolódnak. A föld kérdése súlyos mezőgazdasági, pénzügyi, kereskedelmi probléma.

A választójog bonyolult politikai ügy. A pénz s a vele kapcsolatos számos probléma, a bank, a szövetkezet, a termelés tanult szakembert kíván. Tömeg, küzdelem, üres jelszó, ha az író, aki a kérdésekkel foglalkozni kíván, nem bizonyul erős szakembernek. Nem mentség az a jogos vagy jogtalan kritika, mellyel a gazdasági vagy politikai élet vezéreit és közkatonáit tudás és rátermettség szempontjából illethetik; a hiányok, melyek szakemberekben találhatók, nem képesítenek komoly embert elégtelen fegyverek viselésére.

Úgy tudom, Paul Claudel, a nagykövet, megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket a francia külügyi hivatal támasztott vele szemben, de Claudel nagyköveti működésének sehol sem találom nyomát az irodalmi műveiben. Nem feltűnő-e, hogy a nagy tömegmozgalmak megindulásától, 1914-től napjainkig sehol sem akadt kiváló mű, mely ezeket a mozgalmakat elősegítette, dicsőítette? A háború termelt maradandó alkotásokat, de ezek mind a válság, a szenvedés, a felháborodás, ha tetszik még ez a szó: a destrukció művei.

A háborúval megalázott, a háborúban pusztuló embernek van irodalmi emlékműve, a modern háborús hősiséget magasztaló irodalmi monumentum hiányzik és sterilek irodalmi, művészeti szempontból a diktatúrák is úgy Olasz-, mint Németországban. Nem merül-e fel az elfogulatlan szemlélő előtt az a jogos gyanú, hogy az európai, sőt a világszellem, a világ tegnapi és mai elitje egyre mélyebben elhúzódik e világ ügyeitől, az összes tömegektől és szakkérdésektől? A világ mai lelke és e világ élete közt szakadék tátong, melyet jelszavakkal nem lehet áthidalni.

A megoldás mégsem lehet negatív, különösen nem magyar író számára. A magyar nép, bár a föld békeszerető népe, megtelepedése óta állandó harcra kényszerült, mert sorsa a szláv és germán, mohó tengereknek egy kis szigetére vetette. Nagy és kis népek állandóan fenyegető imperializmusában védjük fennmaradhatásunkat s nincs az a kereskedő, gazda, politikus, akinek mélyebben fontos volna népünk sorsa az írónál.

A magyarság évszázados harcainak vére piros reflexet vet a magyar irodalom lapjaira. Ezektől a lapoktól elszakadni annál kevésbé lehet, mert a harcok napjainkban tragikus erővel megujultak. A sors közössége, az általános végzet összeköti a népet az íróval. Nem következhetik azonban ebből a sorsközösségből az a jelszó, hogy eridj, író, politizálni, agitálni, küzdeni ezért, azért, bár akadhat olyan író is, aki például a búzaértékesítésről is tehetséges, élvezetes könyvet tud írni.

Az a parancs sem következhetik ebből a lenni vagy nem lenni-helyzetből, hogy rohanjon ki az író a tömegekhez és szolgálja napi érdekeiket, jelszavaikat. Miként esztétikai téren nem kötelessége a titokzatos valóságnak "élethű" ábrázolása, közéleti és szellemi téren nem harcolhat kötelezően a napi politika realitásaiért. Az órás órát, a szabó ruhát készít s annál magyarabb és annál emberibb órás és szabó, minél jobb az órája és ruhája.

Az író azért író, mert ír s népét annál tisztességesebben szolgálja, minél érdemesebb műveket teremt. Minden jó irodalmi alkotás mélyében, ha kimondatlanul is, örök érzések és ítéletek szunnyadnak; a nép szeretete, az ember tisztelete, az igazságtalanságok gyűlölete, az építő munka dicsőítése. A mi életünkben láthattuk, ha a történelemből nem tudnók, hogy a tömegek gyakran nem ismerik fel saját érdekeiket, néha pedig olyan utakra sodródunk, amelyeken vétenek érdekeik ellen, sőt megsemmisítik a létfeltételeiket.

A legarisztokratikusabb hajlandóságú író is ma mélyen népies; az író lelke, még a legelvontabbé is, legalább egy tengerszem mélyének háborgásában találkozik a néptengerek viharaival. De ha van közéleti feladata az írónak, akkor az nem az, hogy fújja a vihart, hanem védje a népét a viharban és a vihartól. A jelszavak ma az irodalomnál többet és mást is kívánnak az írótól. Adjon, ha tud. De nem kuruzslást, hanem orvosságot. Nem olyan lelkesítő szavakat, melyek esetleg a romlást gyorsítják, hanem ha kell, kritikát is, melyek a hibákat ostorozzák.

Nem igaz, hogy csak a vezetők hibáznak; a történelmi, a metafizikai felelősségben a tömegek is osztoznak, különösen ma, amikor azt látjuk, hogy oly gyakran és oly döbbenetes gyorsasággal döntenek magukról maguk ellen. Semmi sem könnyebb, mint igent mondani a szédületek pillanataiban; de tudjon nem-et is kiáltani az író, ha enged a jelszavaknak, amelyek tollát és személyét kirángatják a műhelyéből. Tudja fékezni. Tudjon ellentmondani. Tudjon vezérszerűvé válni, a lelkiismeret, a szellem vezérfiává, aki olyan kötelességeket vállal, amelyek nem járnak jogokkal és előnyökkel.

Irodalomra, művészetre rossz idők járnak. A történelmi válságok vihara túlzúgja a költők hangjait. Lehetséges, hogy e kor alkotói nem elég kiválóak és nem tudnak versenyt futni az idővel; az is lehetséges, hogy a viharban menekülésre, nem pedig dalra, képre, könyvre gondol az ember. Az élet elsőrendű szükségleteinek hiánya felfalja a szépségeket. De talán csak nem politikai lóval akarjuk átugrani az irodalmi érvényesülés akadályait?

S a pénzt és babért, melyet nem terem ma bőségben az irodalom fája, talán városi és vidéki tömegek feltétlen szolgálatával akarjuk megszerezni? Gondolni sem szabad igazi írónál ilyen könnyelmű tévedésekre, amelyek új fejezetet nyitnának a szellem árulásának korszerű és egyre vastagodó könyvében. Le kell mondani, ha muszáj! Ha szűkül a helyünk, össze kell húzódnunk. Nem kínálhatjuk portékáinkat filmesek, ügyes szerzők, nagydobos reklámmesterek vásári módján. Irodalmi kardunkat nem toldhatjuk meg egy politikai vagy gazdasági lépéssel. Ez az a kor, amelyben ki kell tartani a szükségben, az ostromlott várban.

Amikor ragaszkodni kell ősi formáinkhoz, ahhoz a szigorú szokásunkhoz, hogy írunk, amit tudunk, s az ítéletet, a tetszést és elutasítást a nézőre, az olvasóra, a kritikára, a tömegre bízzuk. Hódolhat vagy gáncsolhat a tömeg, hallgathat ránk, vagy elrohanhat mellettünk, de nem szaladhatunk utána bájaink mutogatásával vagy napi céljainak sürgős szolgálatával. A sötétedő tengeren még pislákol a szellem világító tornya.

Itt maradni, itt, a toronyban! És éleszteni a lángot, a szellem, a tisztesség, a hűség, az irodalmi élet fényét. Nincs keresni valónk sem Schneider-Creuzot gyárában, sem a bankokban, sem a választójog és a földreform útvesztőiben. Ne vágyódjunk sem a konzervativizmus fellegváraiba, sem a forradalmak boszorkánykonyháiba. Irodalmi forradalom, mely a szó forradalma volna, nem képzelhető el. Van egy forradalom, melyért minden ősünk küzdött és minden utódunk küzdeni fog; ez a lélek forradalma.

Ott a helyünk; ott a népünk igazi szolgálata, ott a vajudó emberiség jövője. És mi minél makacsabbul, minél önfeláldozóbban, ha kell, a némaságig, az éhenhalásig, az elpusztulásig ragaszkodunk a világító tornyunkhoz, határon innen, határon túl, népeken belül és népeken kívül, annál bizonyosabb, hogy holnap vagy holnapután, elmult és eljövendő jelszavak teremtő szünetében, visszatérnek hozzánk egyének és tömegek, érdeklődéssel, bizalommal, szeretettel, hittel, hálával, melegségért, megujulásért, igazságért, életért.

Földi Mihály