A képviselőház pénteken általánosságban elfogadta a szövetkezetek megsegítéséről szóló javaslatot, amely most már hamarosan törvénnyé válik s ezzel az egész kérdés lekerül a napirendről, mindaddig, amíg új veszteségeket nem kell fedezni s új átkönyvelésekre kérni a törvényhozás jóváhagyását. Feltételezzük, miniszter úr, hogy nem ez a szándéka, feltesszük, hogy eltökélt akarata rendet teremteni a szövetkezetek körül és talán jobb meggyőződése ellen vállalta a most megszavazott javaslat képviseletét is, de tiltakoznunk kell a mód ellen, amellyel ezt a nagy kérdést a kormány – minden kormány – kezeli.

Nem apróságról van szó, az ország és az állam igen nagy anyagi érdekeiről!
Az 1932-33. évi zárszámadások szerint a magyar állam a szövetkezeteknél 85 millió pengő befektetett s előreláthatólag soha többé nem mobilizálható tőkével van érdekelve. Ezenfelül az állam 33 millió pengőt kölcsönzött a szövetkezeteknek, de ebben az összegben a rendkívül zavaros FAKSz-részesedés nem foglaltatik. S végül, hogy teljes legyen a kép, száztizenegymillió pengő erejéig vállalt az állam a szövetkezetekért szavatosságot. Kerek összegben 230 millió pengőt tesz ki tehát az az összeg, amellyel az állam a szövetkezeteknél érdekelve van.

A magyar közvélemény joggal várta, hogy a kormány a szövetkezetekkel kapcsolatban vállalt állami befektetésekről, kölcsönökről és szavatosságról pontos és kimerítő statisztikát terjeszt a törvényhozás és a közvélemény elé, mert a fent felsorolt adatok bizonytalanok, hiányosak, nem mutatnak teljes képet, s ki kell jelentenünk, hogy az állami gazdálkodásnak ez a fejezete azt az érzést ébreszti fel, hogy itt évek hosszú sora óta rendszeres eltussolás folyik.

Ugyanígy elvárjuk, hogy a nagy szövetkezetek gazdálkodásáról és pénzügyi helyzetéről kimerítő és kendőzetlen jelentést terjesszen a kormány az országgyűlés elé. Állami érdekről lévén szó, nem írjuk le, mint vélekednek kiváló gazdasági szakértők a nagy magyar szövetkezetek üzletviteléről, de el kell dönteni, életképesek-e még vagy belülről rég fizetésképtelenek, s azt sem lehet tovább nézni, hogy a Hangya szövetkezet egész üzleteredményének a felét felemésztik a személyi kiadások, míg a másiknál a személyi kiadás majdnem annyi, mint az egész kamatjövedelem.

A gazdaságpolitikus miniszterhez is van egy szavunk!
A szövetkezeti politika vezetése és irányítása nem a pénzügyminiszter úr hatáskörébe tartozik, de olyan tanult és képzett gazdaságpolitikus, mint a miniszter úr, véleményünk szerint nem tűrheti tovább a fogyasztási és hitelszövetkezetek rettenetes elburjánzását Magyarországon.

Egy magyar tudós, dr. Ihrig nemzetközi szövetkezeti statisztikája szerint Svájc után Magyarországon látja el a fogyasztási szövetkezetek hálózata a lakosság legnagyobb hányadát, 49,4%-ot, többet mint még néhány évvel ezelőtt Oroszországban, ahol ez a szám Stalin radikális politikájának győzelme előtt csak 47,2% volt. Egy-egy szövetkezeti tagra viszont Magyarországra esik Románia után, a legkisebb fejkvóta az évi forgalomból s a magyar fogyasztószövetkezetek tőkében a legszegényebbek egész Európában.

Ugyancsak a legkisebb a tagok fejkvótája a magyar hitelszövetkezeteknél, csak Románia és Lengyelország áll mögöttünk, de majdnem a legkisebb a szövetkezeti tagok betétjeinek a fejkvótája is, jeléül annak, milyen szegények és elmaradottak vagyunk. Szegény és elmaradt mezőgazdasági országban a szövetkezeti mozgalom legfőbb feladata a termelés és értékesítés előmozdítása, ezt a magyar pénzügyminiszter úrnak, ez ország egyik legtanultabb gazdaságpolitikusának elmondani fölösleges.

És éppen ezt a feladatát hanyagolta el a magyar szövetkezeti mozgalom, lásd Ihrig professzor könyvében a mezőgazdasági értékesítő szövetkezetekről szóló tabellát, amely Magyarországon 1925. évről csak egy ilyen szövetkezetet mutat ki, amíg ugyanakkor Csehországban 1143 s a kis Bulgáriában 153 beszerző és értékesítő szövetkezet működött.

Azóta a helyzet megváltozott!
A Tejszövetkezeti Központ óriási állami segítséggel százait állította fel a termelő szövetkezeteknek, azzal az eredménnyel, hogy a tej drága, a termelő alacsony árat kap s a központ maga közel 700.000 pengő veszteséggel zárta le utolsó üzletévét. Vagy itt a Fructus, amelynek egész alaptőkéje állami hozzájárulásból adódott, a gyümölcs a városi piacon ma is drága, s a termelő ma sem tudja megfelelő áron értékesíteni.

Folytassuk azon, hogy ma sincs megfelelő szövetkezeti statisztikánk, hogy a magyar Szövetkezeti Évkönyv összesen tizenöt mezőgazdasági termelő szövetkezet nevét tartalmazza a Fructus tagjain kívül. Hogy ez milyen szomorú és lehangoló azt Imrédy Bélának nem kell magyarázni, különösen akkor, mikor szövetkezeti központok miniszteriális allűrjei nélkül egyszerű, józan magyar ésszel és kemény akarattal olyan eredményeket lehet elérni, mint a szabolcsi főispán, Mikecz Ödön, aki a nyíregyházi városi birtoknak 1237 holdján 26 magyar gazdát telepített le családostól, tanított meg okos, rendszeres gazdálkodásra s emelt ki az alföldi szegénységből.

Képzelje el miniszter úr, ha a sok-sok milliónak, amelyet a szövetkezetek feneketlen hordójába töltöttünk, csak egy kis részét fordítottuk volna termelésre és nem arra, hogy egy gigantikus állami „grájzlerájt” építsünk fel!