Földmívelésügyi kormányaink, a kiegyezéstől a világháború kitöréséig, több mint hatmillió kat. hold területet védtek meg az árvíz veszedelmeitől. Széchenyi István „honfoglaló” gazdaságprogramjában Paleocappa, Velence egykori miniszterének, műszakiakban alapos útmutatásai nyomán, úgy konstruálta meg gazdaságpolitikája alaptételeit, hogy a vízszabályozások nyomán következnie kell a török irtások által tönkretett Alföld gazdasági kultúrbeágyazásának és klímarendszere megjavításának.

E nélkül – írta a legnagyobb magyar – termeléspolitikánk bizonytalan marad!
Az Alföld öntözése, a termelési biztonság e leghatásosabb feltétele terén csupán annyi történt, hogy e célra huszonnégy esztendővel ezelőtt háromszázezer korona állíttatott be a költségvetésbe. Ám tervezgetéseken túl azóta sem jutottunk. A magánöntözések mérve pedig említésre alig érdemes...

Egy hét előtt lapunk első oldalán Lázár Miklós országgyűlési képviselő ezt a történelmi helyzetet helyesen mérlegelve, – az idei háromhetes tavaszi szárazság pusztításairól szóló hivatalos termésjelentés kegyetlen tanulságaira utalva – haladéktalanul megalakítandónak tartja „az Alföld öntözési ügyét végrehajtó Nemzeti Bizottságot”. Mert „amíg a magyar föld és magyar munka értékállandóságát helyre nem állíthatjuk, pokoli szakadék szélén tántorog az ország termelése, nyugalma, biztonsága, jelene és jövője...”

Egy Nemzeti Bizottság feladatkörét precíz biztonsággal megjelöli ma két körülmény. Az egyik az, hogy Széchenyi olasz mérnökétől kezdve Ujlaky Nagy Árpád mérnökig, ki a Magyar Mérnök és Építészegylet égisze alatt, a kormányzó jelenlétében tárta fel a kérdés genezisét, – műszaki irodalmunk rendkívül gazdag anyagot tár fel, mezőgazdasági irodalmunk is. A kérdés tehát tudományos vonatkozásaiban világosan áttekinthető.

Másodszor pedig az (amit a tudományos megállapítások is előfeltételként reklamálnak): a pénzügyi megoldás tekintetében egyik volt pénzügyminiszterünk, Hegedüs Loránt Széchenyi elgondolásainak mélységeiben elmerülve, önzetlenül és teljes sikerrel elvégezte a jégtörés munkáját.

Nagy hiba volna ma e munka eredményéről hallgatni.
Ezelőtt két esztendővel történt, hogy Hegedüs idevágó publicisztikai tevékenysége révén sikerült mértékadó brit-birodalmi körök figyelmét a Széchenyi óta megoldatlan nagy magyar alföldi irrigációs probléma iránt felkelteni. A magyar gazdatársadalom egyik vezéregyénisége, Hadik János gróf felé is keresték és megtalálták ezek a körök az összeköttetést. És miután Bethlen miniszterelnök az akció iránt a legmelegebb érdeklődést tanusította, elhatározta az I. Pearson londoni világcég, hogy a Duna–Tisza-csatornán át megoldandó alföldi öntözés vállalkozásához huszonöt esztendő alatt amortizálandó ötmilliófontos olcsó hitelt nyujt és e munkálatok szakszerű irányítását vállalja.

A cég ajánlata még Bethlenhez nyujtatott be, de lemondása után már utóda, Károlyi Gyula miniszterelnök fogadta a cég Budapestre küldött beltagját, Gibsont, ki évtizedek óta vezeti Egyiptomban, Indiában és Szudánban az irrigációs munkálatokat és e téren világtekintély. Gibsonék szerint Vác felett a Dunából indíttatott volna az Alföld öntözése, megfelelő medenceépítéssel és dombos vidéken haladva, a budapest-szolnoki csatornában végződve, úgynevezett „magas csatornában”.

Gibsonék ilymódon minden talajvízelvonó veszélyt elhárítottnak vélték volna. A miniszterelnökséggel, illetve az érdekelt szakminisztériumokkal folytatott tárgyalások közben érte váratlanul az angolokat a „bankrendelet”. Ez okozta, hogy Gibson legmélyebb sajnálatára, cége ajánlatát kénytelen volt tárgytalannak tekinteni. De a már megtörtént ajánlat kétségtelenné tette, hogy a probléma úgy műszaki, mint pénzügyi vonatkozásban megoldható és a megoldást világtekintélyű tényezők nemzetgazdasági életünk alaptételének tekintik.

Gibsonék zászlót hajtottak Széchenyi lángesze előtt!
A Nemzeti Bizottság hivatásának útiránya tehát adva volna. Csak a mai lehetőségek módját kell ez útirányon megkeresni. A bankrendelet óta kialakult az új lehetőségek perspektívája. Az útépítések külföldi finanszírozásánál már felmérhetők az arányok is. Ezeket a lehetőségeket kellene egy nevezőre hozni a belföldi magánvállalkozással. Egy nemzet gazdasági életfejlődésének alapvető problémáját megoldatlanul hagyni annyit jelent, mint ennek megoldásáig lemondani az erősebb és biztosabb élet áldásairól!