|
Szerb Antal magyar irodalomtörténete
Ennek az új irodalomtörténeti könyvnek az olvasóját legelőször a stilus és hang lepi meg, amely egészen más, mint amit eddig magyar irodalomtörténeti könyvekben megszoktunk. A XIX. század folyamán kialakult az irodalomtörténetnek bizonyos szójárása, melynek hangját Kazinczy és Kölcsey ütötték meg először, aztán Bajzán, Erdélyi Jánoson, Toldy Ferencen fejlődött tovább, míg Gyulai Pál stílusművészete a legmagasabb tökéletességre emelte s utána Beöthy Zsolt a pathetikus retorika szférájába transzponálta.
Ebben meg volt adva egyúttal a terminológia is, amely Gyulai óta legfeljebb ha bővült, de nem változott. Még olyan kitünő stiliszta és eredeti gondolkozó is, mint Horváth János ezen a már kanonikussá vált stíluson belül fejezte ki a magyar irodalom multjára vonatkozó új gondolatait s nála nem egyszer éreztük, hogy a régi stílus-forma megnehezíti az új irodalmi szemléletmód kifejezését.
Szerb Antal könyvében látjuk először a modern irodalomtörténeti gondolkodásmód stilisztikai következményeinek tudatos és tervszerű levonását. Szerb már teljesen elejti azt az áhitatot, amely elődeinek stiljéből kiáradt, közvetlen és fesztelen hangon beszél az irodalomról, mintha személyes viszonyba lépne vele, beszédét eltölti a modern külföldi, főleg szellemtörténeti kutatások terminológiájával, a hagyományos ítéleteket, ha átveszi, hozzástílizálja a saját újszerű ítéleteihez.
Stílusa sokkal modulálóbb, mint amit megszoktunk, a tárgyilagos, szárazságig nyugodt hangból fel tud emelkedni - retorika nélkül - a bámulat elragadtatásáig, a közbeeső fokozatokon át és van bátorsága, amire nálunk még senkinek sem volt, időnkint felhasználni az irónia kifejezési formáit is. Ki mert volna azelőtt olyan modorban beszélni Petőfi szerelméről, mint Szerb könyve második kötetének 55. lapján? És ki mert volna irodalomtörténeti könyvben ilyen mondatot leírni: "Tinódinál a négyesrím naivitásként hatott, Zrinyinél nem hatott sehogyan sem, Gyöngyösinél raffinement, trükk"?
Hasonló fordulatok mindennaposak a könyvben s nyilvánvaló, hogy nemcsak stílusélénkítő eszközök, hanem az író természetéből erednek. Szerb Antal irónikus szemléletű ember s irónia színezi gondolatait sokszor olyankor is, mikor az olvasó legkevésbé várná. S talán ezzel van kapcsolatban az is, hogy szereti egy-egy fejtegetését a végén epigrammatikus tömörítéssel összegezni, mint (Zrinyivel kapcsolatban) ez: "A műfajok társadalmában az eposz a lovas katona". Az ilyenek néha frappáns összefogásai egy gondolatnak, de van olyan eset is, hogy csak elmésségek.
De irónia és epigramma is csak azt mutatják, hogy Szerb Antal a "Pathos der Distanz" kisebb mértékével nyúlt az irodalom multjához, bizalmasabb viszonyba igyekszik kerülni vele, mint ahogy a mai fiúk is bizalmasabb, sőt konfidensebb hangon beszélnek apjukkal, mint ahogy ez annak idején az apjához mert volna szólni.
Ezért valószínűleg megrovást fog kapni olyan helyeken, ahol az irodalommal szemben kötelezőnek tartják a levett kalapot és a szentimentális ámulat arckifejezését, de én nemcsak jónak, hanem természetesnek tartom egy mai fiatal írónál ezt az - hogy Szerb egy kedvelt szó-összetételét utanáozzam - ember-közelséget.
A mai fiatalság jelenti be vele igényét a magyar irodalom értékfogalmainak és értelmezésének újrafogalmazására. Szándékosan mondom az "újrafogalmazás" szót, mert itt legfeljebb részletekben lehet újraértékelésről szó, a régiek, főleg Gyulai által lerögzített értékítéletek a fődolgokban ma is szilárdan állanak s az újítás, legalább egyelőre, csak az újra-fogalmazásig terjed. De érdekes megfigyelni, hogy ez az újrafogalmazás is mennyire megváltoztatja a magyar irodalom múltjának atmoszféráját. A módszer, melyet Szerb könyve bevezetésében fővonalaiban kifejt, a modern szellemtudományi módszer. Az eredmény természetesen a módszer alkalmazásától függ és el kell ismerni, az alkalmazásban írónk többnyire kellő tapintattal jár el, a módszer nem válik nála öncéllá, megbúvik a háttérben a tények mögött, elég elasztikus arra, hogy ne kelljen az irodalmi jelenségeket magához erőszakolnia. Módszeréből folyik az anyag beosztása.
A régi évszámokhoz kötött rendszerek helyett úgy szemléli az irodalomtörténeti folyamatot, ahogy az egyes társadalmi rétegek benyomultak mint alkotók és fogyasztók az irodalomba. Kezdődik mint egyházi irodalom, aztán főúri irodalommá, majd a XVIII. század végétől nemesi irodalommá válik, hogy a XIX. század közepe tájától fogva mint nemzeti-népi, majd mint polgári irodalom fejlődjék tovább.
Ez nagyjában megfelel a művelődéstörténeti irányvonalnak és kétségkívül alkalmas sok irodalmi jelenség és összefüggés megvilágítására, de bizonyos szerkezeti nehézségeket is idéz elő. Az egyházi irodalom tárgyalásában például az összefüggések folytonossága kedvéért kénytelen előreszaladni a XVIII. század vége tájáig, hogy aztán megint kénytelen legyen visszakérezkedni a XVI. századba Balassához. S az egyházi irodalom tárgyalása közben a ponyváról, Tinódiról, az úgynevezett széphistóriákról szóló fejezetek intarziákként hatnak, sehogy sem illeszthetők bele az összefüggésbe.
S egyáltalán kissé túlzott terjedelműnek találjuk a reformáció és a katholikus restauráció részletes tárgyalását. Ez az egyházi irodalom kétségkívül terjedelemre legnagyobb része a XVI-XVIII. század irodalmi tevékenységének, művelődéstörténeti fontossága igen nagy, de ha az irodalomtörténetet esztetikailag értékes művek történeti képének fogjuk fel - aminthogy annak kell felfogni -, nem tulajdoníthatunk neki nagyon nagy fontosságot. Itt a szellemtudományi iskolának az a nyilván természetében rejlő tendenciája nyilvánul, hogy az irodalmat átcsempéssze a művelődéstörténetbe.
Csábította Szerb Antalt Szekfű Gyula történelem-felfogása is, melynek legfőbb felfedezései közé tartozik a XVII. és főleg XVIII. századi egyházi kultúra nagy művelődési értékének felismerése. Szerb Antal - hogy ismét egy kedvelt szavajárását olvassam rá - általában Szekfű történelem-felfogásának mágiája alatt él s könyvének történeti elemeit úgy is jellemezhetjük, hogy Szekfű történelem-látásának az irodalomra vetítése.
Különösen a XIX. századig terjedő részben, amikor még a történelmi szempont van az előtérben, s az esztetikai szempont a második sorban várakozik. Szekfű mellett Horváth János hatását érezzük, legerősebben a középkori részben. Ez magától értetődik. Szerb Antal is a budapesti egyetem mai légköréből került ki, amelyben a történelemben Szekfű, az irodalomban Horváth jelenti a legmodernebb magaslatot. De felhasználja Szerb a modern külföldi irodalomtudomány eredményeit is és nagyon sok érdekes megvilágító szempontot merít belőlük irodalmunk jelenségeinek taglalásában.
Ez nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy könyvének atmoszféráját újnak, néha meglepőnek is érezzük. Legfeltűnőbb ez ott, ahol a modern lélektani kutatás módszereivel és megállapításaival magyaráz egyes jelenségeket, ahogy például Petőfi szabadság-rajongásának vallási gyökereit keresi, vagy amikor párhuzamba állítja a költői megismerést a tudományos megismeréssel és figyelmeztet a költők történelmi megismerésének misztikumára.
Irodalmi multunkkal szemben való attitudeünk, íme, Szerb Antalnál rendszerezve, kiegészítve, itt-ott ki is mélyítve belejutott a tudományos irodalomtörténetbe. Hogy az ő modorában fejezzük ki magunkat, mi éreztük először, hogy a régi nagy költők nem szobrok, hanem - írótársak. És nem vesztenek nagyságukból azzal, hogy lelépnek elidegenítően magas piedesztáljukról és közénk elegyednek.
Szembeszáll Tompa túlértékelésével, akit a Beöthy-iskola - ezt Gyulai is kelletlenül nézte - egyenesen Petőfi és Arany tőszomszédságába emelt. Bár én úgy érzem, itt kissé túl is megy a célon; az őszi verseken kívül is van Tompának néhány verse, amely kegyelmet kell hogy kapjon az utókor előtt, köztük az egykor oly híres "A gólyához".
Szerb Antal ezt a nehézséget úgy kerüli meg, hogy nagyjában megtartja az egyes írók hagyományos képének körvonalait, de a részletekben új vonásokat rak fel és az egészet saját attitudejéből származó új színezettel vonja be. Nem mindig marad hézagtalan a kép, de majdnem mindig van frissesége. És többnyire van plasztikája is, amit főkép azzal ér el, hogy a fények mellé, tapintattal bár, odarakja az árnyékot, de a nagyság mellett érezteti a nagyság korlátait is.
Arany vagy Petőfi nagysága például konkrétebbül, pontosabb méretekben áll az ő ábrázolásában, mint a régi iskola szertelenül áradozó magasztalásában. A nagy emberek méretét sokszor jobban kiadják hiányaik, mint erényeik és a folyam attól mély, hogy partjai vannak. Szerb Antal ahhoz is ért, hogy különválassza a költőket a legendájuktól és mithoszuktól s olyanoknak lássa őket, amilyenek voltak, nem amilyeneknek hódolóik és epigonjaik tükrében látszanak. Nem egy megállapítása úgy hangzik, mint a régi iskolával szemben való helyreigazítás.
Amit mi egy emberöltőn át nagy szellemi erőfeszítéssel csináltunk, leküzdve a magyar irodalomban példátlan közeg-ellenállást, vállalva sokszor húsbavágó kockázatot, az nálunk fiatalabb, háború utáni nemzedék szemében már ép úgy történelem, mint akár a romantika kora. Vajjon hogy látja és hogy értékeli a mi mozgalmunkat ennek a fiatal nemzedéknek egy olyan tagja, aki a régmult tárgyalásában kimutatta ítéletének egyensúlyozottságát és állásfoglalásának bátorságát?
Az Ady-képen például, melyet a Nyugat alkotott meg, alig módosít valamit s az egész mozgalom jelentőségét semmivel sem látja kisebbnek, mint amekkorának mi harcaink közben láttuk: a Nyugat nevéhez fűződő mozgalomnak egyenrangú fontosságot tulajdonít a XIX. század döntő irodalmi mozgalmaival. A harcok hevében jogunk lett volna túlozni önmagunkat s most azt kell látnunk, hogy nem túloztunk, - legfeljebb szavakban néha, lényegben nem. Nem volt még irodalmi nemzedék, amelynek olyan világos tudata lett volna önmagáról, mint a miénk. Ezt ma már önérzettel mondhatjuk.
E polémiák folyamán kifejtette a maga esztetikáját, nem annyira tudományos kutatások alapján, mint saját rendkívüli szellemi feszültségéből. Ennek az esztetikának két sarktétele volt: a politikai és minden más illetéktelen szempontoknak az irodalomból való kiűzése s ezzel az irodalmi alkotás szabadságának kiküzdése és az irodalmi mű értékelésének és értelmezésének a műből magából való kifejtése s ezzel függetlenítése mindennemű előre megfontolt és megfogalmazott szabályok és kategóriák alól.
Bizonyos vagyok benne, hogy ez a legnagyobb fordulat a magyar kritikában Gyulai óta: a kritikának fölmentése kúriai bírói és tanári tisztje alól, mely oly sokáig lehetetlenné tette igazi hivatására való ráeszmélését. Ezért jelentős fejezet illeti meg Ignotust a magyar kritika történetében, szerepe hasonló ahhoz, melyet Gyulai vállalt, mikor kiküzdötte Petőfi és Arany elsőségét és leküzdötte a petőfieskedők műveletlenségét.
Megállapításai ma már szinte közhelyeknek tünhetnek fel a fiatal nemzedék szemében, annyira magától értetődőknek látszanak, de Ignotusnak kínos harcokban, nagy egyéni áldozatokkal kellett őket kiküzdeni egy ellenséges világgal szemben. Ezt fiatal társaink úgylátszik már nem tudják vagy nem eléggé tudják, - szükségesnek látom őket erre figyelmeztetni. Ha ők zavartalanul fejezhetik ki kritikai gondolataikat, akkor gondoljanak köszönettel Ignotusra is. |