Az anyának fel kell áldozni magát. Le kell mondania késői boldogságot igérő szerelméről, vissza kell mennie tizenkét év előtt elhagyott férjéhez, akinek rideg családi levegőjét nem birta ki s aki megtette vele azt a csúfságot, hogy merő gyanuokok miatt törvénytelennek nyilvánította fiát. Meg kell hoznia ezt az áldozatot azért, hogy a közben fölserdült fiú a katonatiszti pályára léphessen s élvezhesse a közben tábornokká lett apa protekcióját. Olyan ez a történet, mint egy háborúelőtti tipikus Tauchnitz-regény. (Ma már a Tauchnitz is megváltozott, nem az az aggszűz-ízlés válogatja már a kiadványait, ami valaha, a legmodernebbek és legmerészebbek is ott vannak kötetei között: Joyee, Lawrence, Woolt, Huxley, stb.)
El lehetne érzékenyülni rajta, ha a Pelikán szerzője nem óvna meg az elérzékenyüléstől azzal, hogy kellő józansággal tárgyalja a dolgot és vigyáz arra, hogy nagyon együtt ne találjunk érezni sem az önfeláldozó anyával, sem a többi szereplőkkel. Úgy tünik fel, mintha a téma nem is lett volna neki fontos, csak mint előzménye és végkifejlesztése egyetlen jelenetnek: amikor a jóakaratú ügyvéd odahozza a fiút az apához és az egymás vérségi kapcsát nem is sejtő két ember között, a már szenilissé öregedett nagyapa közbejöttével megtörténik az anagnorisis.
Ez a jelenet azonban nem tudja megmenteni a darabot, nem tudná még akkor sem, ha sokkal magasabb hőfokra volna fűtve. Mindvégig langyos marad, a színpad és a nézőtér természetesen még inkább. Egy-egy pillanatra némi életet tud hozni, különösen a vége felé Várady Aranka nagy színpadi kultúrája és előkelően szép beszéde, Gál Gyula markáns vonalakkal megrajzolt öregje. Kettejükben még él a Nemzeti Színház régi szép hagyománya, mely többek között kulturális hagyomány is, amely ma már bizony bomlóban van. A fiatal Ungváry László első nagy szerepében tehetségnek mutatkozik s ha már meglévő eszközeit ki tudja csiszolni, képességeit kimélyíteni a szív és elme kultúrájával és művészi becsvággyal, lehet belőle az a fiatal lírai színész, akire a színháznak olyan nagy szüksége van.
*
Soha úgy nem tüntek fel és nem tüntek le nevek a színpadon, mint ma. Valaha éveken, évtizedeken át állandóan ugyanazok az írók szerepeltek a színlapokon, mellettük forgalomba jöttek újak, akik szintén hosszú ideig éltek és dolgoztak. Ma minduntalan új nevekkel találkozunk, amelyeket egyszer hallunk és aztán soha többé. Mintha a mai új színpadi íróknak nem volna pályájuk, csak egy-egy darabjuk. A szorgalmas színházjáró elámulna, ha visszagondolna, hány írónak a nevét felejtette el az utolsó pár év alatt.
Attól tartunk, ezek közé tartozik az az állítólag hollandus Hausen, akinek vígjátékát Lakatos László magyarításában Sas-utca címmel a Belvárosi Színházban láttuk. Nem mintha rosszabb író volna, mint a legtöbb más. Inkább mert nem árul el olyan egyéni, megkülönböztető vonásokat, valami írói jellem-félét, ami azzal bíztatna, hogy a neve valaha márka lesz. Azt tudja és úgy, azt is csinálja és úgy, amit általában tudnak és csinálnak a mai nagyvárosi színpadi mulattatók. Ügyesen variálja a - jól bevált motívumokat és figurákat egyéni hangot, ami csak az övé, nem üt meg.
A Sas-utca egy szerepre van építve: a bölcs öreg nagyanyára, aki nyolcvan évével még mindig okosabb, erélyesebb, a világban magát kiismerő, mint az utána következő két nemzedék akármelyik tagja s aki egy csapásra két komplikációt intéz el humorral, emberismerettel, maliciával és jósággal: a fia és unokája - apa és fiú - közötti üzleti konfliktust és az unoka szívügyét egy doktorkisasszonnyal. Ezt az alakot számtalan apró vonással, a színészi jellemrajznak ritka gazdagságával nagyítja meg és teszi élővé Gombaszögi Ella. Egy-egy mondatával, fejének vagy kezének egy mozdulatával jellemet tár fel, nagyszerűen tudja éreztetni az öreg test nehézkes mozgásában a lélek erejét s azt a prestiget, amely abból sugárzik. A humora eredeti, a lény e mélységéről jövő humor. Soha még úgy meg nem győzött, hogy minden ízében színész, mint most.
A rendező, Kürti Pál derék munkát végzett.
*
O'Neil, a valóban kitünő amerikai író, olyasforma szemmel néz a Ifjúság-ban a harminc év előtti világra, ahogy annak idején, harminc év előtt a Biedermeier-világot nézték. Problémátlan, nyugodt, békés életet lát benne, családi józan bensőséget, ennek megfelelő kicsinyességet, enyhe, kissé komikus szentimentalizmust, tisztességesen unalmas középszerűséget, apró konfliktusok békés elintéződését. Ennek az idillnek nem lehet drámája, csak milieuje s az író azzal is jellemzi, hogy csak a milieut adja, drámát csak annyit, hogy mégis legyen valami mozgalom a színpadon. A serdülő fiú első balul sikerült kísérlete a prostituált szerelemmel époly kevéssé idéz elő nagy bajt, mint a költői rajongása holdfénynél, a tengerparton vagy a részeges riporter és a szemüveges sógornő soha nem konszummálódó szerelme, - minden feloldódik a családi élet cukrosvizében.
Hogy a dolog így, minden cselekmény és lényeges konfliktus nélkül mégse válik unalmassá s legfeljebb egy kis nyujtottságot érzünk, az az írói megelevenítés olyan diadala, amilyennek ritkán lehetünk tanui a mai színpadon. Embereket látunk mozogni és beszélni, mindnek megvan a maga külön arca és sorsa, mind egész életnagyságban tárul elénk, három dimenzióban élnek, van perspektívájuk a színpad mögötti, valóságos élet felé. Íze van a beszédnek s a sok apró, jelentéktelen részlet egyetlen széles képpé, valóságos kis mikrokozmosszá szervesedik. A hang modulálásában is egységes; az elmúlt időkre való visszaemlékezés halk humorára van hangolva. Nem minden része egyforma értékes, a lebuj-jelenetet például durvának és olcsónak érzem - de értékes az egész.
Ezt a darabot csak minden részében kitünő előadás tudja a színpadon tartani s a Vígszínház a legnagyobb erőfeszítéssel törekszik erre. A rendezői és a színészi munka, tempó, díszlet, kosztüm, világítás úgyszólván kifogástalan. Karcsúra fűzött derekú, hosszuszoknyás nők magos, fűzős cipőben járnak a színpadon ódivatú ruhás férfiakkal, - a kosztümmé még nem vált ódivatúság komikuma diszkréten van felhasználva az interieurök bútoraiban és dísztárgyaiban is. A színészek, az előtérben Góth és Góthné, Rajnai és Tőkés Anna pontosan azt csinálják, amit szerepük és a darab tónusa megkíván, kisiklás alig van. A háttérben, kis szerepekben Makláry, Pártos Erzsi, Szombathelyi Blanka, Mály és Gárdonyi a nyersebb humort adják. Szörényi Éva finom, légies és leányos lírája sok ígéretet kínál és még több ígéretet vált be Csók István. Csak fejlődésképesség kérdése, hogy elsőrendű színész legyen belőle. Úgylátszik, mégis csak kezd mutatkozni a tehetséges fiatalság.
