|
Füst Milán huszonöt éve
Hölgyeim és uraim,
Csak a merev hétköznapok "ünnepélyesek". Ilyenkor bezárkózunk józanságunkba. Vajjon melyik rabszolga mer odaülni ura helyére, ha nincs saturnália s melyik patricius vállalkozik arra, hogy kiszolgálja cselédjét? Vagy közülünk kicsoda oly elfogulatlan, hogy akármikor elérzékenyüljön egy fenyőgally láttán s könnyel szemében végigcsókolja szerettjeit? Ehhez is ürügy kell, ünnep.
Mindig valami forr és készül. Háromágú karosgyertyatartója templomi homályt áraszt maga körül. Sötét az íróasztala is, gondosan kulccsal van zárva, naplójegyzetei szunnyadnak benne, azok a díszesen kötött, rézkapoccsal is ellátott vastag kötetek, melyeket jegyzési kényszere folytán koraifjúságától fogva ír, emberekről és állatokról, zenéről és utazásairól, mindenről, ami eléje került élete során.
Szeretne feledni. Nem tud. Emlékeznie kell mindenre, mégpedig pontosan. Egyszer valaki éjjel sürgős-levelet kapott tőle, melyben arra kéri, hogy postafordultával értesítse, mit felelt ő az illetőnek egy kérdésére három és fél esztendővel ezelőtt, nyáron, a Dunaparton, amikor együtt sétálgattak.
A lelkiismeret gyötrelmei közepette él. Amellett szabad. Szereti a rendet, a legnagyobbat és a rendetlenséget is, a legnagyobbat. Kedvelője a szép és megindító formaságoknak, mégha színpadiasak is, de a kötelező formaságot fölrúgja. Szertartásos és természetes. Magánya, melyet öntudatosan vagy öntudatlanul előidéz, a nyakáig, a homlokáig ér.
Ez a dolgozószoba sokszor egy toronyszobának tetszik. Csakhogy ebből a toronyszobából le lehet látni az egész világra. Telefonja szakadatlanul csörömpöl, "mással beszél". Ezer és ezer láthatatlan huzallal van összekötve az élettel. Tartózkodása ellenére is kandi, mohó, kielégíthetetlen. Tanár és végzett szűcsmester is s ki tudja még, hogy micsoda nem. Sokoldalú. Ezenkívül egyoldalú is. Hiszen csak író s ízig-vérig az.
Most egy anyát vigasztal meg telefonon, akinek kislánya torokgyíkban fekszik, a szérumról, az álhártya leválásáról és az anaphylaxiá-ról beszélve, egy szakorvost megszégyenítő hozzáértéssel, most valakinek, aki éppen villáját építteti, a betontető előnyéről és hátrányáról ad fölvilágosítást s a betontető pontos áráról is, mert ismeri és imádja az anyagot, most pedig egy XIX. századi világhíres festőt csepül le, szikrázó szemmel, izzó és lobogó meggyőződéssel, valóságos kánkánt táncolva sírja fölött. Jaj, hogy tud gyűlölni. De hogy tud szeretni is. Arra vár, hogy majd ajándékot kap valakitől és valahonnan. Milyen ajándékot? Például egy használt rézrudat, melyet mint műkedvelő szerelő átalakíthat otthon szélgéppé, vagy egy elefántcsont-golyót, vagy egy borostyánszipkát, melyet mértéktelenül megáhított. Voltakép a szeretet ajándékát várja, mindig és mindenkitől. Ösztönélete olyan, mintha semmi tudása, tapasztalata se volna.
Holott bölcs és éleseszű. Sírás, nevetés könnyű helyen áll nála. Nem csodálkoznék, ha az utcán egy hordár előtt térdepelne és úgy kérne tőle bocsánatot valami jelentéktelen félreértés miatt s azon se csodálkoznék túlságosan, ha az utcán egy agg, de szemtelen nőegyleti elnöknőt megpofozna. Indulatai dobálják, le és föl. Ifjúságában koraérettnek tetszett és koravénnek.
Most fiatalabb. Nem is gyermeki, hanem kisdedi. Kiszámíthatatlan és meglepő. Valaki simogatást remél tőle s hirtelen korbácsot kap a hátára. Határozottan nem unalmas ember. Érdes - és érdekes - őszinteségét még a finnyásság is megbocsáthatná. Nem tudom elválasztani ezeket az emberi értékeit. Együtt látom nagy erényeit és nagy hibáit, együtt szeretem őket és együtt tárom föl, mint vonzó, eleven valóságot.
Ezért nem fáradtak el, ezért hömpölyögnek még egyre, ma is. Újszerűek, de ne dícsérjük újszerűségüket. Ilyesmivel legföljebb egy ujság büszkélkedhet, mely ma a legújabb és huszonnégy óra multán már mindennél ócskább. A költészet általában ódon mesterség. Ezen a téren nincs haladás és fejlődés, legföljebb változás. Homeros költeménye, Tacitus prózája ma is élő és izgató. A repülőgép akkor még nem volt kész.
De a lélek már teljesen kész volt akkor is, minden rezzenetével és szeszélyével, minden kivetítésével és bevetítésével, melynek később csak neveket adtak. Paul Valéry írja: "Az újban csak a legrégibb a jó". Ezt alkalmazhatom ezekre a szabadversekre is. Azok az ódon képek és tájak, melyek elénk tünnek belőlük, nem is elmúlt századokba vezetnek bennünket, hanem az álom mitoszába, az arhaizáló álom magzati ősvilágába, mely szintén furcsa régészeti cirádákkal szereti ékesíteni magát. Az ösztönösség bennük a mag. Ez biztosítja maradandó voltukat.
Aztán drámákat írt, a "Bodogtalanok"-at, a még mindig kiadatlan "IV. Henrik"-et s a "Néma barát"-ot, helyzeteket és párbeszédeket hallucinált. Tárgyiasította azt a fékezhetetlen kedvtelését, azt az emberi szenvedélyét, melyről előbb szóltam, hagy szeret mások ügyével bibelődni, végeérhetetlenül foglalkozni a felelősség finom és bonyolult határkérdéseivel.
Shakespeare-t az angolok így nevezik "this noble and liberal casuist". Nála is ez a szempont a döntő. Értelmezi az élet vad rángásait, egy teológiai tanár módjára magyarázgatja a lelkiismeret körmönfont esettanát a lelkiismeret aggályaival és kicsinyességével, szinte görcsös szőrszálhasogatással s mégis nemes, mégis szabadelvű.
A költőt elhagyta már megfogyatkozott közönsége is. Egyedülléte még nagyobb, mint annak előtte. Magánya azonban nyilván a serkentője. Füst Milán mindenesetre ma is íróhoz méltó életet él és íróhoz méltóan teremt. Kezemet nyújtom feléje. Boldognak tudom magam, hogy vele, a kortárssal találkoztam.
Kosztolányi Dezső |