Révész Béla könyve a kultúrális és szociális intézményekről
A tanulmányokban és ismertetésekben, melyeket Révész Béla a magyar népmívelés és közegészségügy mai állapotának szentel, nem annyira a küzdelemről, mint inkább a küzdelem eddigi eredményeiről kapunk képet. Közegészségügy és népmívelés hallatán mindnyájan legelőször gáncsra és kifogásra hajlunk, arra, ami ezen a téren még nincs meg, ami "kívánni valót hagy maga után". Révész Béla azt veszi sorra, ami már megvan. Sok kívánni való marad ezután is, de miért ne vegyük számba egyszer azt is, azt a keveset is, amivel már dicsekedhetünk?
Révész Béla, aki kitünő ismerője a városi és falusi szegénynép helyzetének s aki ráadásul még kitünő író és megfigyelő is, a lelkesültség és meghatottság hangján beszél a szegényeket gyámolító intézményekről. Ez meglepő. Erről a területről eddig csak a botrányt és a szenzációt szimatoló riporterek útján kaptunk némi hírt. A hírek gyászosak voltak s legtöbbször igazak. Annál nagyobb az örömünk, hogy végre jót is olvashatunk és olyan író tollából, akinek szavahihetőségéért három évtizednyi makulátlan írói mult kezeskedik.
Első kérdésem nekem is az volt: hogy kerül az író erre a területre. A könyv olvasása közben már semmi csodálkozni valóm sem volt. Befejeztével pedig azt kívántam, bár minden magyar író búvárkodna, elmélyedne egyszer ebben a sötét világban, melynek gyér mentőhelyeiről Révész Béla bizakodó lelkülettel beszél. Magam is tettem már kirándulást ezen a területen s szomorú tudósításaim során keserűen emlegettem, hogy mily keveset tudunk saját népünk, a magyarság tömegének sorsáról, mely pedig nemcsak fundamentumunk, de író-mesterségünk anyagának is szolgáltatója.
Révész könyvét, ismétlem, reménység fűti. Oly szerény, hogy a legkisebb eredmény is melegséggel tölti be sorait, melyek pedig a kimutatások száraz területein bolyonganak. Úgy szívén viseli a szegénynép ügyét, hogy az értük való legkisebb jó is hálával telíti szívét. Adatain a humanizmus fénye csillog.
Ki tudja, hogy hány analfabéta van ma is Budapesten? Harmincötezer, annyi, amennyiből egy középszerű város lakossága kitelne. Tíz évvel ezelőtt még negyvenkétezer volt. Hétezer felnőtt embert a Népmívelő Bizottság lelkes tanítói oktattak ki fáradhatatlan munkássággal tíz év alatt 261 tanfolyam 30.000 óráján... Ez valóban minden dícséretet megérdemel. Megértjük Révész Béla lelkesültségét, aki elragadtatva beszél a tanítókról és még nagyobb elragadtatással a nehézkezű tanítványok igyekezetéről, akiknek óra előtt a buzdító szavak mellett egy kis levest is adnak, hogy éhségükben ne forduljanak ki a padokból.
Hogyne volna megelégedve a Bizottság tevékenységével, mikor az adatok szerint, ez a fáradt tanítványsereg nem áll meg az ábécénél, hanem múzeumokba és oktató kirándulásokra jár; a népművelők tanfolyamait a mult évben harmincötezren hallgatták, tanulmányi kirándulásokra tízenötezren jelentkeztek.
A szellemi "talajforgatáson" kívül ismerteti Révész Béla az ország különféle egészségügyi intézményének munkáját is. Beszámol a csecsemő- és anyavédelemről, a Stefánia-Szövetség tevékenységéről, melynek, mint tudjuk, főképen a Dunántúl, elsősorban Baranya 125 legerősebben egykés falvában van nagy jelentősége. Száraz az adat, de kit nem döbbent meg s ki számára nem válik rögtön beszédessé, hogy minden 100 magyar csecsemő közül mai nap is csak 57 marad életben? Hogy egy év alatt a magyar falvak állítólag oly életerős és nyugodtlelkű lakói közül évente 570 vet önkezével véget életének? (Hogy - említsünk végre derítőbb számot is - a Fővárosi Könyvtár könyveit 1932-ben 1,150.244 esetben használták?)
Révész Béla kezében hússá-vérré lesznek az adatok. Szemléje a magyar jövendő védvárai fölött mozgalmas és eleven seregszemlévé válik. Látjuk, amint a társadalmi intézmények 20-30 filléres segélyei nyomán egész falvak mosakodni kezdenek, egész nemzedékek - maradnak életben, városrészek abbahagyják a köhögést.
Föltámadhat persze bennünk is a hagyományos ellenzéki szellem, hogy mindez kevés, nagyon-nagyon kevés, de ezt az ellenvetést már nem Révész Bélához kell intéznünk. Neki köszönet jár, hogy ezt a nagyon-nagyon keveset is, követendő példa gyanánt, felmutatta. Könyve a reménytelenségben is reményt keltő, lelkesítő és izgalmas, írói olvasmány.
Illyés Gyula
